Lóránt Károly (szerk.): A rendszerváltáshoz vezető út. Gazdaságpolitikai visszaemlékezések - RETÖRKI könyvek 7. (Lakitelek, 2015)
A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út - Lóránt Károly: A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út
A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út legfőbb veszélyeztetőjének. Ezért a kormányok inkább a vásárlóerő szűkítését, a reáljövedelmek (bérek és nyugdíjak) csökkentését tartották fő feladatnak, s eltekintettek a teljes körű bérliberalizálástól. Az 1990-ben megalakult kormány eleinte fenntartotta az átlagbér progresszív adóztatását. 1993. január 1-jével megszűnt a központi bérgazdálkodás, és helyébe az Érdekegyeztető Tanács ajánlása lépett. Ez a háromoldalú fórum (munkáltatók, munkavállalók, kormány) javaslatot tett a gazdálkodó szervezeteknek a béremelés alsó és felső határára. Az ajánlott sáv betartása nem volt kötelező, a gyakorlatban azonban mégis érvényesült. A bérszabályozás egyetlen kötelező mutatója a minimálbér maradt. Ennek szintjét 1998-ig évente az Érdekegyeztető Tanács határozta meg konszenzussal, tehát érvényességéhez mindhárom oldal egyetértésére volt szükség. Az évente megállapított minimálbér alapul szolgált különböző szociális juttatások és ösztöndíjak mértékének meghatározásához is. A restrikciós politika hatása az átalakulás éveiben - a központi bérgazdálkodás megszüntetése után is - folyamatosan csökkentette a keresetek reálértékét, 1989 és 1993 közötti négy évben például az egy keresőre jutó nettó átlagkereset reálértékben 15 százalékkal csökkent (lásd 6. ábra). Az adósságleírás elutasítása A rendszerváltás küszöbére több volt szocialista ország, így mindenekelőtt Lengyelország és Magyarország hatalmas adósságteherrel érkezett. Lengyelország nem bírván fizetni az adósságterheket, 1989-bejelen- tette a fizetésképtelenségét. Ezzel egyidejűleg a lengyel vezetés arra kérte a fejlett hitelező államokat tömörítő Párizsi Klubot, hogy engedje el a 33 milliárd dolláros lengyel adósság 80 százalékát. Erre az adott lehetőséget, hogy a lengyel adósság 70 százaléka külföldi kormányoktól származott, és csak a maradék 30 százalék magánbankoktól és befektetőktől. Bár a lengyeleknek nem sikerült a tervbe vett 80 százalékos adósságelengedést elérnie, az adósságok felét azonban valóban leírták. Ezt követően Lengyelországnak a magánhitelezőket tömörítő Londoni Klubbal is sikerült megállapodnia, és a feléjük fennálló mintegy 17 milliárd dolláros adósságuk felétől is megszabadultak. A felhalmozódott külső adósságteher Magyarországra is hatalmas súlyként nehezedett. Ekkor az adósságkönnyítés különböző formáinak lehetőségét, illetve szükségességét a politikai színskála széles palettáján felvetették. A leghatározottabban Gidai Erzsébet, Nagy Pongrác és e sorok írója 115
