Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: A politikai túlélés művészete. Az MSZMP/MSZP hatalomátmentésének természetrajza: érvelés és gyakorlat (1988-2010) - RETÖRKI könyvek 6. (Lakitelek, 2014)

I. 1988-1989 - Orosz Tímea: Pártértekezlet és pártkongresszus, avagy tudták-e már, hogy közel a vég?

A politikai túlélés művészete

1985 márciusában született az a választójogi törvény, amely a Népfront által szervezett jelöltüléseken kötelezővé tette a legalább két jelölt állítását. Ennek nyomán következett be az MSZMP által XIII. kongresszusnak, a belső ellenzék által viszont utolsó kongresszusnak nevezett küldöttválasztáson a „katasztrófa”, amelynek nyomán a magyar országgyűlésen belül megindult egy kezdetleges pluralizálódás, habár a választásokat az állampárt még a titkosrendőrséget is bevetve próbálta akadályozni.

1987-88 fordulójára elindult a pártképződés, de nem csak az ellenzéki eliten belül, és a kormányzat lassan rákényszerült arra, hogy elismerje, elérkezett az ideje az egyesülési jog biztosításának és az egyesületalapítási jog bővítésének. Ennek köszönhetően 1987 végétől kezdődően gombamód szaporodtak a különböző - bejelentett - politizáló egyesületek és klubok. Ez az időszak már a pártosodási folyamat kezdeti szakaszának tekinthető.

A parlamenti ciklus negyedik évében, 1989 őszén az ellenzéki demokraták külön frakciót hoztak létre a parlamentben, koncentrálandó az erőt a Tisztelt Házon belül. A parlament ismét politikai vita fórumává kezdett válni, visszanyervén hagyományos szerepét, illetve a bizottságok munkáját is friss vér töltötte fel és valós szakmai viták és egyeztető fórumok alakultak ki a „szavazógépezetek” helyén.

Fontos eredmény az is, hogy első alkalommal hoztak létre ad hoc bizottságot a hetedik ötéves terv irreális számadatainak felülvizsgálatára. A bizottság ugyan zárt ajtók mögött dolgozott és a bizottsági anyagokat nem hozták nyilvánosságra, de mégis fontos a bizottság létrehozása, lévén erre Magyarországon 1948 óta nem volt példa!"

Túlzás lenne azonban azt állítanunk, hogy az Országgyűlés egyszeriben a magyar politikai élet irányítójává vált. Sőt, Kiss József szerint sokkal inkább a belpolitikában keveredő perpatvar elszenvedője lett. Az ellenzéki mozgolódás azonban sokkal inkább informális terepen zajlott egyelőre és nem a Kossuth téren, de az sem állítható már, hogy a testület engedelmes bábja lett volna az állami vezetésnek. Valami tehát elindult, de a parlament egészen 1990-ig nem volt szuverén törvényhozó testületnek nevezhető. 11

11 Kiss József: Többpártrendszer Magyarországon 1985-1991. In: A többpártrendszer kialakulása Magyarországon, 1985-1991. Tanulmánykötet, szerkesztette Bihari Mihály. Kossuth Könyvkiadó, 1992, 193. p.

14