Katona András: Tüntetések könyve. Negyedszázad 56 tüntetése Magyarországon (1988-2013) - RETÖRKI könyvek 3. (Lakitelek, 2014)
Amit a tüntetésekről tudni kell - múltban és jelenben - „A tömegek lázadása”: a tüntetések szerepe a tömegdemokráciákban (S.K.)
Amit a tüntetésekről tudni kell - múltban és jelenben litikai és érdekvédelmi irányzatok, amelyek a tömegember, az átlagember igényéhez, színvonalához szabták követeléseiket és propagandájukat, ezért a politikai megnyilatkozások színvonala egyre alacsonyabbá vált. Tömeg- embernek pedig az tekinthető, aki - röviden szólva - a saját iskolázottsági szintjéhez képest félművelt, tehát egyaránt lehet iskolázatlan és diplomás. A tömegembert - akinek számaránya, s benne az iskolázottaké, egyre növekszik a XX. században - az különbözteti meg a kiválótól, hogy az utóbbi sokat követel magától, az előbbi pedig szinte semmit, sőt nagyon is elégedett önmagával. Ezt arra alapozza, hogy általában véve műveltebbnek tűnik korábban élt sorstársainál, s ebben az öntudatában erősíti meg őt a kedvében járni akaró politikai propaganda. Sőt az utóbbi arra is felbiztatja a tömegembert, hogy jogot követeljen a közönségességének, amitől aztán másoknak sem illik majd különbözni. A tömegember tehát tökéletesnek tartja magát, megtanulja használni a civilizáció számos eszközét, de fogalma sincs annak alapelveiről. Mindenekelőtt arról, hogy az emberi együttműködés „korlátozottságot, kötelességet, függőséget” is jelent. Az új világ ugyanis a tömegembert nem kényszeríti „semmiféle önkorlátozásra, nem állít elé tilalmakat, megszorításokat, ellenkezőleg, folytonosan szítja a vágyait, amelyek, ugye, elvben a végtelenségig szaporodhatnakEnnek következtében sokak megfeledkeznek arról, hogy a „civilizáció elsősorban is együttélési szándék. Az ember oly mértékben udvariatlan és barbár, amilyen mértékben nem számol másokkal?'12 S bár a tömegembernek is vannak elképzelései, de ezek csak a kultúra körülményei között válhatnának eszményekké. A tömegtársadalmakban viszont ez lehetetlen, mert: „Ott nincs kultúra, ahol nem léteznek polgári jogelvek, amelyekre hivatkozni lehet. Ott nincs kultúra, ahol nem tisztelik a vitában alkalmazható végső szellemi álláspontokat.”^ A tömegember tehát nem vitatkozik, azaz nem hajlandó másokat meghallgatni sem, mert - mint minden félművelt - úgy érzi, hogy a saját tudása elég és biztos. Nem akar - és nem is képes - észokokkal érvelni. Az „igazát” egyszerűen érvényesíteni akarja. Ezt a gondolkodásmódot a különféle diktatórikus szocializmusok tették általánossá. Felfigyelt e jelenségre Albert Camus is, aki 1956-ban megjelent A bukás című regényében ezt írta: „Már nem ti 12 13 Ortega y Gasset, Jósé: A tömegek lázadása. Budapest, 1995. 51. Uo. 64. Uo. 66. 31
