M. Kiss Sándor (szerk.): Rendszerváltás 1989. 15 tanulmány - RETÖRKI könyvek 2. (Lakitelek, 2014)

I. fejezet

Simon János tanulmánya

a kelet-európaiaké még legalább egy évtizeddel elhúzódott, sőt egyeseké meg is rekedt (Ukrajna), vagy visszarendeződött a tekintélyuralmi rendszer irányába (Belarusszia).

Vannak olyan iskolák és irányzatok, melyek szerint az átmenet akkor fejeződik be, ha a civil társadalom egyértelműen megerősödik, sőt, ha már a politikusok maguk is a civil szervezetek felé fordulva keresnek támogatást hatalmuk erősítéséhez. Magyarországon erre legalább 2009-ig, a Civil Összefogás Fórum (CÖF) első nagyobb rendezvényéig várni kellett, de igazi civil pezsgés csak 2012-től következett be (Simon, 2010).

5. Rendszerezési kísérletek

A poszt-kommunista átmenetek tanulmányozásakor számos új besorolási lehetőség merült fel, amelyekkel osztályozhatjuk az átmeneteket.

Ezúton szeretnénk előre bocsátani, hogy abban a hiszemben és szándékkal néztem át és elemeztem végig a nemzetközi tranzitológiai szakirodalmat (az angolt, a spanyolt és a németet), hogy az irányzatok és iskolák csoportosítása segít a megközelítések közötti különbségek megértésében is. Meg kell jegyeznem, hogy az elemzések egy része nem sorolható be egyetlen iskolába vagy irányzatba sem. Emellett sok megközelítés egyidejűleg több dimenziót is használ és átfedések is vannak az egyes irányzatok között.

Összesítve hét különböző felfogást tudtam elkülöníteni egymástól, melyek a következők:

1) „A történelmi, kulturális örökség” felfogás;

2) „A politikai kultúra” felfogás;

3) „A régi, tekintélyuralmi rezsim (ancient regime)” felfogás;

4) „A politikai szerkezet változási módja” felfogás;

5) „A résztvevők szerepe (elit és tömeg)” felfogás;

6) „A változások iránya” felfogás;

7) „A változás sebessége és mélysége” felfogás.

Nézzük meg egyenként, milyen jellemzői vannak a fenti hét koncepciónak, amelyek a kutatók szerint a kilencvenes években a poszt-kommunista régióban az átalakulásokat befolyásolták! (Simon, 2006):

27