Reformátusok Lapja, 1896 (4. évfolyam, 1-15. szám)
1896-02-15 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA. ják, a mint akarniok is kell, úgy támogassák azt hatliatósanJ A támogatás alatt pedig nem azt értem, hogy az egyház fentartására szolgáló évi adót a világiak lefizetvén, némi részt vegyenek az egyház igazgatásában s csak ennyiben legyenek támogatói a prot. egyháznak. — Hanem tekintsék azt a protes- tántizmust a maguk legszentebb örökségüknek, tulajdonuknak, a melyet növelni, gyarapítani belső erejében úgy, mit kül- terjedelmében — legédesebb kötelességüknek, sőt gyönyörűségnek tartsák. A protestántizmusnak egyik hatalmas védő fegyvere és terjesztője volt minden időben a sajtó. Volt idő, midőn a magyar irodalmataprotestáutizmus képviselte egyedül s ma a prot. szipezetii irodalom le van szorítva a térről, ma, a midőn a politikai, társadalmi kérdések a sajtó terén érnek meg s a sajtó csatornáján mennek át a küztudatba és válnak mintegy vérré a nagy közönségben — ma a protestán- tizmus nincs képviselve a sajtó terén. Az a nehány egyházi lap, mely a prot. papság szűkös kongrua morzsalékából tengődik s a papok szűk körére szorítkozik, csak egy igen parányi részét oldja meg azon feladatoknak, melyek irodalmi téren a protestántizmusra várakoznak. Öntudatos protestáns sajtót kell teremtenünk! ez ma az egyik sürgős feladat, mely világi hitrokonainkra várakozik. — A melyik politikai párt, a melyik társadalmi elv, a melyik szaktudomány ma nem képviselteti magát a sajtóban, az nem fogja magát érvényesíteni a köztudatban. Áll ez a törvény a protestántizmusra is. A mai viszonyok között sajtó nélkül csak olyanok vagyunk, mint a véka alá rejtett gyertya! Igaz, hogy ez áldozattal jár, de vagyonosabb világi férflaink hány csekély értékű társadalmi ezélra adnak ki évenként oly összegeket, a melyeknek egy bizonyos részét ha elvonnák s ide fordítanák — hatalmas eszközt te-1 remtenének a protestántizmus támogatására. -TEgy másik tényezője volna e támogatásnak, ha minél több prot. színezetű I egyletet szerveznénk. Az egyesülésben, az associációban nagy erő van. A katholikus egyletek millenáris kongresszusára már százával jelentkeznek a kath. olvasó-körök, legényegyletek stb. Mi alig tudunk ilyet felmutatni. Ott a Szent István, Szent László hatalmas irodalmi társulatok nagynevű világi férfiak támogatásával egy-egy erős bástyát képeznek. A mi magyar prot. irodalmi társaságunkat a deficit és a közöny sorvasztja. Itt van megyénkben a Pázmány-egylet, mely berendezett sajtóval s orgánumával lépésenként foglalja el a tért előlünk s vele szemben a szatmári prot. irodalmi kör lassanként haldoklik. Nem akarjuk megérteni, hogy egyenként a vesszőt eltörhetjük, de összekötve nem bírunk vele. Nem akarjuk az asso- ci-áciő nagy erejét a protestántizmus javára kihasználni. Ha aztán közönyösségünk miatt a protestántizmus mint állam- fentartó erő és mint művelődési tényező erejét veszti — vájjon nem mi leszünk-e felelősök az utódok és a történelem ité- löszéke előtt ama bűnös hanyagságért, mely ezt az ősi örökséget pusztulni engedte ? Most csak ennyit. A következtetést levonni a t. olvasóra bízom. —yAutonómia. Magyar kath. atyánkfiainak legújabb jelszavuk az, hogy az állam adjon neiiik olyan autonómiát, mint a minőt a protestánsoknak adott. Olyan autonómiát semmiféle állam nem adhat a kath. egyháznak. Mert az autonómia mi volna más egyéb, mint: ön törvényhozás, önfeu- tartás. A kath. egyháznak öntörvényhozása nincs, nem is lehet. Neki törvényt a pápa adhat egyedül. Öni gazgatása sincs, mert hierarchiai szervezete azt egyenesen kizárja, önfentartása sincs, mert állami javadalmakból tartja fen magát. Micsoda autonómia hát az, a mit ők kivannak ? Egyetlen pont az, a mire az ő törekvésük néz s ez az, hogy az egyházi javak vétessenek ki az állam kezelése — illetve ellenőrzése alól s adassanak át egy kath. autonom bizottságnak, mely aztan a javadalmak kezeléséről s a javadalmasok kinevezéséről gondoskodni fog. Ebben határozódik az ő áltáluk sürgetett autonómia, de a mely az apostoli magyar király kegyúri jogait támadná meg. Igen, mert ez a kegyúri jog nem személyes, de allami joga a magyar királynak. Az alkotmányos magyar király pedig minden állami jogát az ó felelős kormánya által gyakorolhatja. Soha sem tud a magyar alkotmány más felelős közegről, mint a magyar minisztériumról. Látnivaló te- j hát, hogy az az autonómiai bizottság, melyet katii. atyankfiai, mint alkotmányos közeget sürgetnek, nem létesíthető, oly czélból legalább nem, hogy az a felelős kormány — illetőleg a legfőbb kegyúri jog alkotmányos gyakorlatát megcsorbitsa. Igen, ha a kath. egyház azt mondaná: én lemondok minden állami ellátásról, én mától fogva nem fogadok el semmit, mert független akarok lenni az államtól, autonom bizottságom fogja a főpapi székeket betölteni, illetőleg a pápának kinevezésre ajanlani stb. hát akkor az autonómiának egy lényeges részét megnyernék, a mit az államnak is respektálni kellene. Miképen esele- : kedett volt a skót szabad egyház, midőn az állam kötelekéből kilépett s az állami javadalma- I zásról lemondott. És jegyezzük meg jól mi protestánsok is, | hogy az autonómia csak addig autonómia, inig i az egyház a sajat erejen tartja fen magát és ál- I lainsegélyre nem szorul. Az autonómiának leg- i főbb kelléke s egyedüli biztosítéka az, ha az I egyház maga fizeti papjait, tanítóit, maga erején | tartja fen templomait, iskolait s egyházi dolgai- ' hoz az allamnak semmi köze nincs. Éppen ezért 1 aggódunk mi a prot. autonómia sorsa fölött, mi- I dón középiskoláink legnagyobb részét inár az államnak odakiualtuk, népiskolai tanítóink fizetését rendre az állam terhere rójuk, tanáraink nyugdiját, lelkészeink fizetését az államtól várjuk . . Mi lesz autonómiánkból ? Fejtegetjük, emlegetjük s közben a fokozatos államosítást mi magunk keresztül visszük. Az 50-es években a felkínált állami dotációt elutasítottuk, mert autonómiánk nem engedte azt elfogadni. Ki áll jót arról, hogy Kedves ajándékkal — vélé — az lepte meg. Az uj papucs azért tetszését nyerte meg. Hinni se akarta a fösvény vén bolió, Hogy e pár papucsnak gazdája a biró. Az uj par papucsot hát gyorsan fölvevő Es baktatott benne vígan hazafelé. Akközben biránk is az öltözőbe mén, De rongy papucsot lelt a magáé helyén. Vakmerő cseréért nagyon boszankodott. Aztán a fürdőben szörnyű lármát csapott. A zajra a szolgák mind oda siettek, Az ó lábbelikről rögtön ráismertek, Észrevették mindjárt, hogy az ütött-kopott Rósz papucs Kászemé, a mit ő ott hagyott. Nosza hamarjában Kászemért futottak, Kit haladék nélkül biró elé hoztak, S vádoltak mint tetten kapott gonosz tolvajt. Kászem uram most nem kerülőd ki a bajt. A fösvény helyzete bezzeg igen nehéz, Szabadkozik szegény; „Tévedés az egész!“ Hiába! a biró nem is hederit rá, Hanem a dutyiba záratja őt inindjá’. Fogságból a fukar, bajjal menekvék ki, Nagy összeget kellett fizetnie néki. Magában nagy busán ám el is gondolja: Azon száz papucsot is vehetett volna. Néki a bírságpénz keservesen esett, Keserűségében hát mit is tehetett? Nosza kapta magát, ó papucsát fogta, A Tigris folyóba mérgesen bedobta. Az a két nagy folyó: Tigris, Eufratesz, A fóldrajzbl tudjuk, igen nevezetes. De minket mostan csak a Tigris érdekel, Mely Kászem ablaka előtt csörgedez el. Mikor a vén fösvény a folyóba dobta, Tépet-rongy papucsát, nyilván azt gondolta, Hogy azok többe nem jutnak szeme elé, De csalódott, mert a sors ótet raszedé. Tigris folyam partján látható volt másnap, Halászok hálóval miképpen halásznak; Néhány halász halót emelve vizbe néz, S felhúzza hálóját, a mely igen nehéz. Örült a halásznép a vélt jó fogásnak, Azt hitte: jó áron adja el majd inasnak, De megörvendeni oly hamar nagy kar volt, A mit ők kihúztak, egy rósz papucspár volt. Kászem papucsai voltak oly súlyosak, Kiálló szögétől a halók lyukasak. Haragos halászok most magokat kapják, A két rossz papucsot gyorsan behajuják. Gyorsan behajitják a Kászem ablakán. Puff! Van csörömpölés pohárszek oldalán, A lábbelik útja üvegszekrénybe visz, Kristályedény törik, ömlik a rózsavíz. Mikor Kászem belép drága szobájába, A szörnyű rombolást iszonyodva latja. Ninden haja szala az ég felé mered Azután ajkáról ilyetén szó ered: „Ejnye szedte-vette átkozott papucsok! Bizony miattatok koldusbotra jutok! — No de nem addig a! Most takarodjatok, Föld alá veletek, ottan rothadjatok !“ És a két jószágot höná alá veszi, A kertbe leviszi, a főidre leteszi I És gödröt ás neki, abba eltemiti. Örök almot alszik két szegény lábbeli. Azt hiszed olvasó, papucsok halála Után Kászem uram megnyugvást találja?! I Ne hidd, ue gondold azt, csalódol edesem, I Kászemnek ezután még több baja leszen. Czudar a sors nagyon, czudarabb a szomszéd. A szegény Kászemnek most az nem hagy békét. Mert hat — ezt megsúgom a jó olvasónak — A Kászem szomszédját nem mondhatni jónak. Ez az irigy ember, az ég tudja, miért, Kászemnek fejére szintén nagy csapást mért. Sövény mellé állva, által kukucskálva Sanda szemmel leste, Kászem mit osinála? És mikor a kertben Kászemet meglátta, A mint ez a gödröt nagy titokban vájta, Fel a kormányzóhoz szaladt nyakra-fóre, S ily följelentést tőn álnokul felőle: „Tömérdek kincset lelt Kászem a kertjében !* A kapzsi kormányzó kapott a beszéden, Kászemet egyszerre magához hivatta S a talalt kincs felől sokáig vallatta. Mivel pedig Kászem — tudják— nem lelt kincset, Ő megint rnegfogá a tómlöczkilincset, Ismét raboskodott hűvösre kerülve, De nagy summa pénzért ujfent meneklile. Mikor a porkoláb őt kibocsátotta, Ócska papucsait nyomban visszakapta. Busan, bánatosan hazafelé halad És nagy keservében ily szavakra fakad: „S én ezt a két gonoszt még vigyem magammal ? Soha!“ És belökte azokat azonnal A korinauyház előtt a vízvezetékbe S magában ekképpen mormogott mentébe: „Remélem, innen csak nem kerültök hozzám !* S a két papucs eltűnt, elnyelé a hulláin. Kászem akkor lassan hazához ballagott, I S papucsai miatt már nem boszankodott. j De a két jószágot biz roszkor löké be Az iszappal nagyon megtelt vezetékbe, I Meg a csatorna is sárral volt már tele, I A két papucs ebbe furakodott bele.
