Reformátusok Lapja, 1895 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1895-12-28 / 14. szám
ember állott ellen amint a uépbolonditó pártnak a melynek még vacsorája is alig akadt a nagy fővárosban. No hát, sokszor forr a vérem az országházban történtek miatt, nem is vagyok a kormány barátja, de büszke önérzet töltött el, mikor csak egy hang sem emelkedett fel a pártolásukra. Mégis csak magyar a magyar! Azt szeretném most kiáltani: úgy álljunk mi talpra mind egy- től-egyig, hogy közénk, népünk közé ne fura- kodhassék az a szennyező méreg. Nincs én előttem most semmife párt, csak a kálvinistát nézem, annak szólok: barátom, igaz magyar hitű testvérem, nyisd fel a szemed és lásd! Nekünk is kijut a munka az újabb küzdelmekből. Addig elnéztük, hogy istenadta papjaink, tanítóink hogy házalnak a mi józan kálvinista kis nép lapjaink („Téli Újság“ „Kis Tükör* „Ébresztő“) érdekében, hogy olvasókat szerezzenek nekik. 8 mit tettünk mi? Semmit. Annál is rosz- szabbat: megmosolyogtuk jó szándékukat. Pedig vétkeztünk. Mert ezekből a kis lapokból igaz hitet, tiszta magyar hon és felebaráti szeretet, a jók becsülését, a felsőbbek tisztelésér, a nagy hősök hálás emlékezetben tartását s több e féléket tanulhatnak. A mi kálvinista véreink Írástudók, szeretnek is olvasgatni, megveszik a pápisták fércz naptárát, ha nincs a ki ajánlja nekik a mi „Árvaházi képes naptárunkat“, többre nem igen telik nekik, vagy ha telnék — mi tűrés tagadás? nem tanultak még meg áldozni efélékért. S nézzétek: a pápista vakmerőség hozzájok akar lopakodni, ingyen lapot akar nekik adni. Megengedhetjük, elnézhetjük, hogy csak szegény papjaink s tanítóink küzdjenek ellenük? Nem résre kell-e nekünk is államink? Nem meg kell-é előznünk, a szennyező méreg, a fekély terjedését? A mennyire csak szemünk lát s kezünk ér: ki a síkra a pápista vakmerőség ellen. Világosítsuk hitbeli atyánkfiáit, jutassunk hozzá — ha kell — áldozat árán is a vérünkből való olvasmányokhoz. Figyeljünk, legyünk éberek s ha egy abból a maszlag terjesztőből feltűnik közöttük, tiporjuk ki kezükből, értessük meg velők, hogy az nekik haláluk épp ugy mint a pestis, mert fejüket, szivüket, lelkűket forgatja el s teszi tönkre. Eli meg fogom tenni a magamét s szégyel- ném ha magamra maradnék. Kálvinista földbirtokos. Egy alföldi egyház életéből.*) Szándékosan nem irotn „nagy“-mik, mert vidéken vannak nagyobbak is; „gazdag“-nak sem Írom, mert lélekszainától eltekintve, éppen olyan szegény, mint bármely kis egyház, sem jövedelmező földbirtoka, sem kamatozó tokéje egyáltalán nincsen^ „fényes"-mik sem mondom, mert viszonyai ugy anyagi, mint szellemi téren, sok tekintetben lehetnének jóval fényesebbek is. — (Különben már egy régi papja is azt monda róla, hogy : „nem annyira fényes, mint inkább kényes!“) De ha nem nagy, nem gazdag és nem fényes is: még is csakugyan egy jelentékeny egyház az, a melyről szólni akarok. Nevét nem is titkolom el, az én — minden fogyatkozásai mellett is — hévvel szeretett egyházam a kunhegyesi ev. ref. egyház ez, melynek múltjából s jelenéből akarok néhány vonást kiemelni. Kunhegyesnek — ugy az egyházi, mint a polgári községnek múltját sűrű homály borítja. Annyi igaz, hogy neve — a szomszédos Fegy- vernekkrd együtt — már Róbert Károlynak, egy 1311-ben kelt adományozási oklevelében előfordul. Acsádi Ignácz „Magyarország népessége a XVlI-ik században“ ez. müvében azt írja, hogy: „egy 1663-iki feljegyzés szerint, a 22 nagykunsági faluból, már csak 7 maradt fen; ezek közül is egyikben 6, másikban 9 ember élt, mig Kunhegyes és Karczag-Ujszállás, mely a legnépesebb közé tartozott, az említett évben ugy elpusztult, hogy bennük: „csak egy siválló lélek sem maradott. A vész elmúltával azonban visszaszállingóztak a lakosok, hogy rövid idő múlva ismét szétfussanak, — 1688-ban ugyanis a törökök ismét elpusztították a helységet és pedig annyira, hogy a következő 15 év alatt, vagy is 1698 ig egy lélek sem lakott itt. A mint Acsádi is említi egy 1698 ban megjelent költemény is,"a Nagykunságot: „Régtől fogvást való kietlen pusztaság“-nak *) Hasonló egyházi1 ajzokat szívesen veszünk lelkész- társainktól. Sztirk. REFORM Á_T U S 0 K L A P J A. mondja. 1698-tól fogva ismét visszatéregettek a még életben levő lakosok, azonban egy évtized sem telt el s már 1707-ben a ráczok pusztítása elöl ismét futniuk kellett. El is futottak Tokaj alá, Rakamazra, „magokkal vitték harangjukét is“ és a bujdosóvá lett gyülekezettel együtt bujdosott lelkipásztora, Debreezeni István egyház- vidéki esperes is, a ki nem is jött többé vissza. Miképen ama jó pásztor, ugy ó is, életét adta az ő juhaiért. Meghalt az idegen földön s hamvai ott porladnak mind e mai napig. A pásztor nélkül maradt nyáj azonban, kedvezőbb idők fordultával, visszatért ismét régi lakóhelyére, — a mint azt a múlt század közepén élt Pál Gergelj' nevű lelkipásztor megírta: „lecsilapodván a tumultus, 1711-ben haza szállottak és azóta fogva Istennek és a győzedelmes sasnak szárnyai alatt csendesen laktunk és szemlátomást megszaporodtunk. Ez a békeség zsírja!“ (Vége köv.) A harangokról. Elnémult már az esti harangszö; csöndes lakomban magam vagyok ébren egyedül. A nap fáradalmait kipihenni nyugalomra tért már házam népe; jó magam még elmerengek egyik-másik dolgon s mint szerelmi suttogás, ugy cseng még most is fülemben az „érczöntvény“ szózata. Lehetetlen fel nem tételeznm, hogy a harang- szó minden érző szivet mélyen meghat, hogy az imádatra késztet, emlékeztet, hívogat, térit, sir, zokog. Bárcsak békét hirdetné az emberiségnek s kiválóan békességet s összetartást nekünk mindnyájunknak, kik egy közös hazának vagyunk gyermekei! „Munka után édes a pihenés," — azt tartja a közmondás. Munka után pihenni vágyom magam is : elmerengeni a múltakon s szállni képzeletben messzire, — el a te vendégszerető hazadhoz, szeretve tisztelt szerkesztő barátom! Régen volt az, mikor szives barátsággal, önzetlen szeretettel házadnál először magadhoz öleltél. Reád gondolok most s reálok. Rég elmúlt időknek képe lebeg lelki szemeim előtt, -- De a harangszó nemcsak emlékeztet, hanem figyelmeztet is arra, hogy biztosra várod tőlem az Ígért czikket. Mit ifjak, a mi uj, a mi érdekes? A harangszó emlékeztetett Ígéretemre; legyen tehát czikkem czime: „A harangokról.“ Erről akarok egyet-mást elmondani. Az érczből öntött harangok, — ugy látszik, — az olaszországi Campaniónak találmánya; ugy magyarázom meg magamnak az olasz „kampóim" (harang) és „aes knmpánotn“ (harangércz) szavakat. Feltalálásukat rendszerint Paulinus nevű stoiai püspöknek tulajdonítják, ki 400-ban élt Kr. sz. u. Tény azonban, hogy a zsidók s a rómaiak már az ó-korban ösmerték a kisebb arányú harangokat s használták is azokat, mégpedig az előbbieknél a főpapok ünnepi ruhájok díszítésére az utóbbiaknál a fürdőben, de az istentiszteletnél sem az 5-ik sem a 6-ik században még nem voltak alkalmazásban, mert amaz időben még mindig régi zsidó szokás szerint trombita szóval vagy kelepeléssel hívták az egyháztagokat a templomba s ezt a szokást megtartotta a görög keleti egyház még akkor is, mikor a nyugatnak már érezbol való harangjai voltak. A nyugat-római birodalomban 600 körül kezdték használni a harangszót mint olyan jelzést, mely a misének s az istentiszteletnek megkezdését volt hivatva tudatni a hívőkkel.. Olaszországból kapta XII. Mihály keleti császár is 872-ben ama harangokat, melyeket a konstantinápolyi Zsófia templom tornyában helyezett el s melyeket e várost elfoglaló törökök 1453-ban onnan eltávolítottak, mert a törököket mint Mohamed követőit nem harangszó hívja naponkint ötször az imaházba, hanem a muedzin kiáltó szava : „Alláh hűik ver uláh hűik ver!“ Legalább ezt a formát ösmertem meg annak idejében, mikor egy éven át mohámedánok közt éltem. Nyugot-Europában a zárdákban találjuk az első harangokat, honnan nemsokára elterjedtek; így Olaszországban már a 7-ik században találunk harangokat, Franciaországban és Svajczban azonban csak a 11-ik században. A szegényebb egyházak akkor még cserépből való harangokat használtak, ellenben az igen gazdag egyhazaknál ezüstből vagy legalább sok e/.üstot tartalmazó harangokat hasznainak; Abesszyniában a harang kőből való, Peruban sárgarézből s sok katholikus egyházban a nagy hétben fából való harangokat használnak. Nem tudom rgaz-e, de nekem azt mesélték, hogy nem is igen messze volna egy helységünk, hol zsákba húzták a harangot, hogy ünnepélyesebben szóljon ! A mint az istentisztelethez szükséges Icely- heket már a zsidók korában s később a keresztyéneknél is felszentelték, mielőtt azokat használatba vették volna, divatba jött XIII. János pápa idejében 996 körül (mások szerint már Nagy Károly frankóniai császár idejében) a harangoknak felszentelése is sok czeremóniával. Megmosták szentelt vízzel, azután elkeresztelték s felkenték. tanukat is hívtak a szentelétre s áldást is mondtak, mint a keresztelésnél. A reformátorok azt helytelen dolognak minősítették s akkor kiment a czeremönia a divatból; tudom azonban, hogy a harangszentelés ma is dívik még pedig a protestánsoknál is magyar hazánkban. Különben azt tartották a régi időben, bogy a szentelés által megóvják a harangokat- nehogy azokat az ördög elvigye s hogy a szentelés által oly erővel láttatnak el. mely távol tartja az illető helységektől a szerencsétlenséget, ragályt és zivatart. Onnan származott az a babona, hogy zivataros időben csak a harangot kell neghuzni s mindjárt kész a menekülés! A harangok czélja nem mindig volt csak a hívőknek összehívására az istentisztelethez, hanem voltak megtisztelő- megszégyenítő- idő- vész- est és imádságra hivó harangok s csengettyűk is. így pl. a megtisztelő (a nagy?) harangot húzták meg a kolostorokban, mikor oda az apát érkezett; Debreezenben is volt idő, mikor a kicsapott diákot „kiharangozták“ a városból, sőt — risum teneatis, — egy a jelenben fenálló lelkészi körnek egy értekezletén is azt akarta nehány lelkész, hogy a kör összeillése alkalmából a nagy harang liuzassék meg! Kicsi liijja, hogy a dologból üsszekoczódás nem lett; hogy hol, azt, nem mondom meg. A harangok használata azon joghoz van fűzve, miszerint a gyülekezetnek nyilvános istentiszteletet szabadjon tartani. Nem hiszem tehát, hogy tévedek, mikor állítom, hogy az előbb jelzett értekezlet mégis igen helyesen tette, mikor be nem harangoztatott — magának! Legyen elég ebből ennyi! Lehetne ugyan még továbbra is nyújtani e czikket, de hát minek? A mit el akartam mondani, azt elmondottam, most már: „béke velünk“! R—r. Különfélék. — Szatmármegye tisztujitása f. hó 19 és 20-án ment végbe nagy érdekelté» mellett. Megválasztattak : Alispánnak Nagy László 150 szótöbbséggel. A főjegyzői állásra a négy pályázó, Gönyey, Baudisz, Domahidy E. és llosvay Aladár közül j egyhangúlag llosvay Aladár lett elválasztva. Árvaszéki elnökké llosvay Ferencz egyhangúlag. Ülnökökké Baudisz Jenő, Bornemissza Géza, Illyés Olivér, Horváth Mihály és Gáspár Pál választattak meg, Aljegyzőkké Gőnyey István, Nagy Sándor, Domokos Ferencz, Pécliy Péter és Mangu Béla. Pénztárossá Jeney Géza. Főszolgabírókká: A szatmári járásba Csaba Adorján, nagykárolyi járásba Domahidy Elemér, nagybányai járásba Dénes Dezső, fehérgyarmati járásba Jékey Sándor, erdödi járásba Nagy Ákos, csengeri járásba Domahidy Viktor, nagysomkuti járásba Thoma László, szinyérváraljai járásba Szuhányi Géza, a mátészalkai járásba pedig Ilos- vay Endre lett elválasztva. Szolgabirókká Szabó Ágoston, Böszörményi Endre, Benyovszky Pál, Komoróczy Iván, Eötvös Róbert, dr. Isaák Elemér, ifj. dr. Véesey Miklós br, dr. Képessy László, Bay Lajos és Szabó Zsigmond lett megválasztva. — Hangverseny. A szatmárnémeti ev. ref. főgimnázium ifjúsága 1896. évi január hó 14-ik napján, iskolai felszerelések beszerzése s Önképzőkörének segélyezése ezéljából a városi színházban hangversenyt s a „Vigadó“ összes termei-
