Reformátusok Lapja, 1895 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1895-12-28 / 14. szám
III. évfolyam. Mátészalka, 1895. deezember 28. 14. szám. EGYHÄZTÄHSÄDALMI HETILAP. „SZATMÁRI PROTESTÁNS IRODALMI KÖR“ KÖZLÖNYE. Az ezredév vég-én. Az 1895-ik év elmúlásával nem csak egy esztendő, de egy ezredév alkonya szált le szeretett magyar hazánk felett. Ezer esztendő! az örökkévaló Isten előtt az írás szavai szerint csak egy szem- pillantás, de egy nemzet életében hosszú idő, századoknak hosszú sorozata. Mennyi könny, mennyi vér öntözte meg e haza földét ezer év alatt? mennyi vész, mennyi harczi fergeteg zúgott át bérczeink s völgyeink felett! Isten csodája, hogy ez a kis magyar sziget fent tudott maradni annyi ellenséges népáramlat között. S hogy fentmaradhatott — azt köszönheti Isten után honszeretettől lángoló fiainak, köszönheti a vérszerződésből ki- sarjadzó alkotmányának, intézményeinek és köszönheti az utolsó századokban a kis Erdélynek és a reformációnak. A mohácsi vész után menthetetlenül elpusztul a magyar nemzet, ha a gondvi selö isten védbástyát nein állít neki Erdélyben és a reformációban. A magyar nyelvet, irodalmat, nemzetiséget, alkotmányt s ennek az országnak magyar jellegét ezek tartották fen az utókor számára. Ezek nélkül ma egy osztrák örökös tartomány volnánk csak. Ezt bizonyítja a történelem. S vájjon ez a haza mit adott ezeknek e szolgálatért? mit adott a református magyar egyháznak? Adta a „comburautur . .“ törvényt, adta a Bástákat, Karaffákat, Kol- lonicsokat, Szelepcsényieket, kik megvervén a pásztort, elszélesztették a nyájat, . kik elvették templomaikat, iskoláikat, hol mindenütt magyar szó zengett, kik fen- héjázva mondák: Magyarországot németté, katholikussá és koldussá kell tenni! . . ... De nem! Ne vegyítsünk ürmöt poharunkba az uj ezredév küszöbén. A mit a reformáció tett,, azt neki tennie kel- I lett önmagáért s a hazáért. Léte össze lett forrva a haza létével. Nem vár érte jutalmat, csak igazságot. Az uj ezredévnek megerősödve megy hazánk. Mert bárki mit mond, de az uj egyházjogi törvények szelleme uj életre fogja pezsditeni e nemzet erejét. Mi reformátusok ismét vesztettünk ez átalaku-j lásban anyagiakat, de a reformáczió szel-! leine diadalmaskodott ama törvényekben! s éppen ezért erősbödni fogunk mi is azok! által. Ne féltsük mi a reformáczió széllé-1 mét! Az Istennek hatalma az, mely meg-! győzi a világot! Közelebb térve magunkhoz, — az ezredév végén a magyar református egyház is emelt önmagának egy milleniumi emléket a ref. lelkészek országos gyámintézetében. Emelt milleniumi emléket a kolozsvári theologiai fakultásban. Emelt a debreczeni prot. egyetem jogi és bölcsészeti fakultásában, melyek imár a teljes berendezés küszöbén állanak. És ha végig tekintünk a magyar református egyház templomain, melyekben édes magyar nyelvünk zeng énekben, imában, ha végig tekintünk alsóbb és felsőbb iskoláink hosszú során, melyekben a tiszta erkölcs, a lángoló honszeretet, emberi s hazafiui erények csepegtetnek az ifjúság szivébe; ha végig tekintünk a református lelkészek, tanárok hadsorán s nem találunk közöttük kivetőt csak egyet is, a ki túl kacsintana e hon határain s ha tudjuk, hogy ezt a kulturális erőt a református egyház önként és saját verejtékéből szervezte a Haza szolgálatára: bizony felemelt fővel nézhetünk vissza e letűnt ezredév alkotásaira, mert azokban nem csekély része van a mi Egyházunknak. Méltó örömtől doboghat szivünk az ezredév alkonyán ! De mindezekre azt kell mondanunk az írás szavaival: Nem nekünk uram, nem nekünk, hanem nevednek adjad a dicsőséget! A minden kegyelemnek Istene tegye boldoggá az uj ezredév hajnalát Hazánkra, Nemzetünkre, Egyházunkra! Szabad hazában éljen boldogul a Magyar az idők végeiben! —yElőfizetési felhívás. A „Reformátusok Lapja“ a jövő évben is meg fog jelenni. A lap iránya megmarad továbbra is. Óvakodni fogunk attól, hogy tisztán egyházi szaklapot adjunk. Müveit protestáns közönségünk számára akarunk egyháztársadalmi lapot adni, mely T A R C Z A. Rózsahegy. Dézsnél a Szamosnak pázsitos a partja, Négy meredek kőszirt könyököl ki rajta. Mindeniken hajdan állt egy-égy sziklavár, Száll romjain ma már csupán röpke madár. Rózsahegy a neve az egyik oromnak, Kápolna magaslik közepén a romnak. Magara hagyotton áll a kis épület, Messzire el latszik alján a feszület. Rég gazdag ur lakott Rózsahegy várában, Sok örömet talált barna leányában. Angyali szép szüzek születtek e korban, De mint Rózsa, oly szép nem minden bokorban. Sugár az alakja,, éjszeme igéző, Bomlott is utána ezer háztüznéző. Atyja el is szánta a sok közül egytfek, Cziczvár dús urának Cziczvári Kelednek. Bár Keled is nyalka, derék dalia volt, Rózsa kemény szive hozzá még se hajolt. Nem csoda, hiszen már mást szeretett Rózsa: Alpári Jenőéit lángol fél év óta. Jenő viszonozta a lányka szerelmét, Csillupitá csókja kedvese félelmét. Gyakorta titokban találkoztak együtt, Egymásnak a hű pár hűséget is esküdt. Nem törődik ezzel Rózsa kemény atyja, Gyermeke kérése szivét meg nem hatja. L ikzija napját is kitűzte Keleddel: „Néked adom lányom — mondta — no hát vedd el“ Dohog az öblös dob, peneg a ezimbalom, Hangzik zeneszótól hegy, völgy, határ, halom. Riadoz a rézkürt, sikolt a sipbordó, Ontja piros vérét vagy száz teli hordó. Kocczan ezüst kehely, ürül arany serleg, Znjos vigalomtól zengenek a termek. Mulatoz a násznép, bút, bánatot feled, Készül menyegzőre szép Rózsával Keled. A mint igy javában vigadoz a násznép, Az ara eltűnik, fut, riad a háznép. A nagy lótást-futást ugyan mi okozta? A menyasszonyt Jenő titkon elrabolta. Cziczvári sain lomha, magát feltalálja, Lovára hamar kap s fut gyors paripája. Utánok eredvén Sznmos-Ujvár felé, A szökevényeket izibe föllelé. A néma, vak éjben szikrázik és kattog A patkó s a ló még nem roskad alattok. Utána nyomukban fut Cziczvári lova, De Rózsa Jenővel mint szél, száguld tova. Jenő paripája lankad utoljára Elbukik egy kőben s elszáll a párája. A hős puha gyepre Rózsát lebocsátja S várja vetélytársát, kardot előrántva. Száguldva a széllel Cziczvári ott terem S kardja miként villám, lecsap nagy hirtelen. Védi Jenő magát körömszakadásig, Gyakran s szaporán sújt feléje a másik. Csattog a két aczél, szikrát vet az éjben, Hős Jenő ereje már-már tűnőiéiben. Pár perez s lehanyatlik véresen Alpári S az elalélt hölgyet felkapja Cziczvári. Visszarohan Keled szép deli terhével, Hiszi: boldogsága egy világgal ér fel. Kérve Keled kéri Rózsa bocsánatját, De rimánkodási a lányt meg nem hatják. Véli Keled: Jenőt feledi idővel S hozzáédesedik Rózsa asszonyfővel. A dolgot azért most nem is erőlteti, Vár ő türelemmel, míg az elfeledi. Játszik az emberrel a sors vad önkénye, Hol bajt, hol örömet hoz játszi szeszélye. Cziczvarit is imé ringatta reményben, Majd mélyre ledobja s forgatja örvényben. Mei't mikor a várhoz Keled közel ere És gondol epedve, szerzett gyönyörére: Gyöngéd ölelésből gyorsan bontakozva, Rózsa magas sziláról ugrik a Szamosba. Hömpölygeti messze Szamos szilaj árja, Főlszáll Rózsa lelke, hol kedvese várja. A parti halászok kihalászszák testét, Jegyese és atyja gyászolják gyors vesztét. Drága koporsóban nyugszik a szép halott, A vig nász szomorú torrá átváltozott. Ünnepi pompával sírba teszik Rózsat, Sirhalmán kesereg kis madár bus nótát. Hol Jenő elesett, falu állott régen, Mindenki nevezte Jenő falu néven. Jenei fogadó később ottan épül, Szolgál vihar ellen biztos menedékül. S a hol felhantoltak Rózsa sötét sírját, Még ma is e helyet Rózsahegynek hívjak. Kénytelen házasság soha se visz jóra, Vegyétek is apák, anyák fontolóra. E. Vozáry Gyula.
