Reformátusok Lapja, 1895 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1895-11-30 / 10. szám

III. évfolyam.

Mátészalka, 1895. november 30.

ÍO. szám.

egyhíztírsadÍlmi hetilap.

ZATMÁRI PROTESTÁNS IRODALMI KÖR“

Szerkesztőség: hová a lap szellemi részét illető minden közlemény és az előfizetési pénz is küldendő: Győrtelek (Szatmár m.)

Névtelen vagy álnév alatt érkezett közleményekre nem reflektálunk. Leveleket csak bérmentve fogadunk el. Kéziratokat vissza nem adunk.

Előfizetési dijak: egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési és nyílttéri dijak előre fizetendők.

Kiadóhivatal: hová a hirdetések és hirdetési dijak, valamint a reklamácziók iuté- zendők: Mátészalka, Weisz Zsigmond könyvnyomdája.

Hirdetések jutányos áron közöltéinek. — Nyílttól- sora 20 kr.

Kincstári illeték minden egyes hirdetés vagy nyilttér beiktatásánál 30 kr.

Megjelenik a lap minden szombaton.

„Lehető kímélettel.“

Az utolsó egyházpolitikai reform javaslat főrendi tárgyalása alkalmával, csak a néppárti izetlenkedett, a papság hallgatott, mosolygott a győzelemnek. A politikai lapok siettek is cons- tatálni e váratlan jelenséget s úgy tüntetni fel, mint a fanatismus lecsendesüléséuek első hírnökét. A többek között a Magyar Hirlap lelkesült örömmel, a prímást nem kevesebb, mint fejedemi czimmel illeti. Talán azért, mert tett valamit a kormány nem közönséges küzdelmének sikeréért? Oh nem ! csak azért, hogy méltóztatott belátni, hogy viz ellen úszni veszedelmes.

Boldog, kevés igényű halandók vagyunk mi magyarok, á kath. papsággal szemben. Elfeledjük az imént kapott sebet, hajlandók vagyunk a virgácsot szilaj egymás-utánbau suhogtató szent kezeket megcsókolni! Miért is ne? Úgy illik az a regnum marianumban. Nem is gondolt talán senki se diadalmámorában hüpokrizisre! Oh hiszen mi roppant jóhiszemű lovagias nemzet vagyunk, a kath. főpapság meg törvénytisztelő . . meg nem sértené egy uj szülöttért, egy világért sem. Hogy a múlt másról tanúskodik, nem tartozik most ide . . Vajon nem-e?

A budapesti győzedelmi örömre nem késett i a hideg zuhany. A csongrádi hithős káplán igy hirdeti szent harsonájával az ő törvénytiszteletét: az egyháznak nincsen zsandárja, hogy a híveket fülénél fogva vezesse az anyakönyvvezető elé. Nem figyel rá senki, nem is érdemes, hiszen csak egy káplán harsog. Kinek is volna most kedve örömét megkeseríteni ! Pedig jó volna aztj meghallani, mert az jelszó, — alulról. Megjött felülről is.

Szapáry, a tevékeny gr., nem találja jól magát barátaival, megkülönzött állapotában unja a tétlenséget. Kacsint erre, kacsint arra, szövet- iséges után. Gondol merészet és nagyot! Hajt egyenesen a szabadelvű párt kis kapuja irányában. Előbb útközben azonban fel akarja venni Apponyit ötven társával. Ez nem volna — gondolja magában — rósz aquisitio, megérne egy kisebhszerü trójai lovat. Hatvanötöd magával aztán majd megmutatná ő, ki a legény a csárdában ! Hanem Apponyi nem ült fel ide-oda döczögő szekerére. Elment a magáén (elvén) Kassára, beszélt hevesen, kategorikusan : ő nem él hazugságból ! Ez elég magyaros beszéd, — csak aztán úgy volna!

A minden áron diplomata gr. azért nem jön zavarba, elmegy 15-öd magával is, próba-szerencse, ő diktál: „a statusquot nem kell bolygatni, az egyházpolitikai törvényeket lehető kímélettel kell végrehajtani“ . . „a felekezetek nyugalmá- ! ért." A jelszó tehát ki van adva, Csongrádon a népnek, Budapesten a honatyáknak!

A ki nem avulható államférfin ezen kijelentésekkel meg akarná állítani a haladás szekerét, kijátszani ármánykodással a törvényt. Ne higyje az exminiszter ur, hogy újat mond, ne higyje.

I Ismerjük mi nagyon jól három század óta ezt a sekrestyében conponált, nevelt ármányt, — ismerjük ! A katholiezizmus alapelvének édes, törvényes gyermeke ez. Ez taposta meg a bécsi és linczi kétoldalú szerződések intentióját, emberies szellemét; ez tiltakozott az 1790/91 törvényék , ellen; ez játszotta ki közelebb az 1868-iki, ave- I gyes házasságból született gyermekekre vonatkozó törvényt. Ismerjük, nem kérünk békeség szeretetéből 1

Talán téved is a kilépettek főnöke a dátumban ? A felekezetek nyugalmáért nem többet tehetett volna mint fungens miniszter, mikor a népgyüléseken hintett mételymagvak virulásábau annyira gyönyörködött? Nem jobban helyén lett volna-e akkor nyugalmat parancsolni, mikor liberális prograinmján állva, hadat izent a liberális javaslatoknak? Akkor bizonyára érdemszámba ment volna békeszeretete; de most, mikor egy Zelenyák van, tehetetlenségéről tesz tanúbizonyságot és ármánykodik. De hát akkor még reménykedett, ugy-e ? Sokat, nagyon sokat várt a szemforgatók égrekiáltásától, a nép tudatlanságától. Szelet vetett — és csodák csodája -— a vihar leesendesült, mielőtt dús aratást hozott volna! Ha nem sikerült, hát ismét vet; még pedig most már a békeség, a nyugalom magvát. A törvényt lehető kímélettel kell végrehajtani, hogy ne szorítson, ki kell a szemét szúrni, hogy ne lásson, — mert különben nem lesz nyugalom.

A „lehető kíméletet“ körülbelül igy érti a nagy diplomata: ha a csongrádi vagy valamelyik káplán a polgári kötés előtt talál esketni, nem kell mindjárt megbirságolni, vagy éppen dutyiba zárni, mert annak szent hite parancsolja a liberális törvényt semmibe se venni. Gyönyörű elmélet ez, nem hiába viselt már szerzője sok szint! A káplánok hadd gázolják a törvényt, de mások ne bolygassák a statusqot.

Ki van adva a jelszó: előre káplánok í Törvény őrei! aludjatok. Ha felfordul \eletek a világ, — köszönjétek magatoknak — és Szapáry grófnak.

Azért még is csak kíméletesen, mert a statusquot izgága kezekkel nem szabad bolygatni.

M. J.

TÁRCZA.

Az én szeretetem.

Az én szeretetem te irántad olyan,

Mint forrás, mely egyre nő, inig lesz nagy folyam. — De még sem ilyen az én szeretetem, nem. Hisz a folyam elvész a csendes tengerben.

Az én szeretetem nem vész semmiben el — Csak nő folytonosan és a mint nő, nevel, Okosabbá, jobbá, Istent-félőbbé tesz;

Észrevétlen vezet a szomorú véghez,

A hol — előre is sejtem — oly nagy leszen, Hogy lakóhelyének szűk leend a szivem, Kiköltözik abból, hogy novekedhessék,

Mig nem oly nagy lesz, mint maga az Istenség!

Pótor Elemér.

Templomba akarok menni.

.— A „REFORMÁTUSOK LAPJA“ eredeti tárczája. — Irta : F. Varga Lajos.

— Folytatás és vége. —

Pár óra múlva tudta az egész presbytérium, tudta a falu. apraja* nagyja: Vasárnap itt lesz a templomban a Tekintetes szolgabiró ur. Hányták, vetették a dolgot minden oldalról; még a tanító ur is közbe-közbe szólott, de csak nem jöttek rá : miért akar éppen itt lenni templomban jövő vasárnap a Tekintetes szolgabiró uiv

Notandum, sejthettek volna valamicskét, ha akartak volna.

Mert az volt az eset, hogy a k . . i derék pap, tiszteletes Dorjáni Gábor ur meghalálozott. — Üresen maradt a paróchia. Ám a dolog remije szerint csakhamar úgy kelle vala lennie, a mint király halálakor szokás mondani: meghalt a király: éljen a király, azaz hogy: meghalt a pap: éljen a pap! De nem úgy történt, mivel hogy tetszik tudni, mi kálvinista ekklézsiák egy kissé amolyan köztársasági forma vagyunk: holmi trónöröklési rendről hallani sem akarunk. Annál fogva mikor egy-egy tisztes parókhus elköltözik közülünk a minden élőknek utján, előbb szeretünk egy kissé széttekinteni: ki is lenne hát az vol- takép, a kit a verbi divini miniszter székébe ültessünk. És még előbb azon is el-eltörögetjük egy kissé akaratos fejünket: hogyan lehetne valamikép „szép szerével“ megnyirbálni a leendő verbi divini miniszter civilistáját, már akár a véka kisebbre ráspolyozása, akár a census lejebb szállítása révén? !

E végből, mikor a Nagytiszteletü Esperes uram, ez a pap, tanítók vastag szemöldü generálisa, (a kurátor uramóké a Nagyságos gondnok ur) előszólit bennünket, hogy: már most hát atyámfiai férfiak papot kell valasztaniok; de előbb adják be hozzám a „dijlevelet“, megvakargatjuk a fülünk tövét, majd • ke ttot-hármat köhintünk s aztán nagy torokköszörülés végzése közben kirukkolunk vele, hogy: de bizony iustáijuk a nagytiszteletü esperes urunkat, mi nem akarnánk any- i nyit fizetni az uj papunknak, mint a réginek ; mert

mivel hogy elszegényedtünk, jiem birjuk nagytiszteletü esperes ur, Semmiképen nem birjuk tovább.

Szakasztott igy történt, mikor Dorjáni Gábor tiszteletes ur megboldogult. Már az ékes temetés alkonyán megölt tor alkalmával bámulatos egyhangúsággal ei határozódott a sehólában, hogy: bizony csak lejebb törjük a khártát. Most mi vagyunk az urak, mi rendelkezünk.

Nosza megkezdődött a nagyt. esperes ur tortúrája. Persze kötötte a törvény, a statútum, meg a tekintély. Nem engedhetett. Deputatiót küldött ki; hallani sem akartak sem törvényről, sem statútumról, sem tekintélyről a k . . i atyafiak. Hetek, hónapok óta folyt a huza-vona; már kidőlt a deputátióbói minden tanácsbiró — egy híján. —

Történt pedig, hogy valamelyik deputatio- nalis tag azt bátorkodott mondani a k . . i atyafiaknak :

— Ilyen emberek nem érdemlik, hogy az Isten háza befogadja őket, mikor az Isten szolgájától sajnálják a mindennapra valót.

— No jó — felelték erre az atyafiak — hát inkább nem megyünk a templomnak felé sem, ha az nem áll, a mit mi akarunk.

És a következő vasárnap hasztalan ment át a szomszédból kirendelt tiszteieteä nagy jó uram, hogy majd istentiszteletet tart, nem lehetett templomba menni, elveszett a templom kulcsa.

Persze jelentés ment az esetről az espereshez. E kellett még csak. A nagytiszteletü ur komoly atyai intelmekkel telt levelet irt s jelezte,