Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)

1892-07-23 / 28. szám

4

FREORMATUSOK LAPJA

tisztábban tükrözik vissza, mint a 13-ik század utáni egyház és pápai, illetve papjai, kik a názárethi isteni tanát a scholastika szőrszálhasogató dialektikáján szűrték át. Történelmileg tehát éppen nem igazolható, hogy a négy első században az egyház Krisztusnak ezen szavait: ez az én testem, betű értelemben vették volna.

Az átlényegülésre nem is volt az ősrégi egyháznak szava sem. Nagy Gergely még csak a conversio használatát rendelte, a 13-ik században kezdették a Hil- debert által componalt transsubstantiatiót divatba hozni s végre állandósittatott.

Az átállatozás vagy lényegülésnek, mint hitelvnek kimondása ama szerencsétlen szellemi irányú időre esik, a mikor az egyház az ősi útról letévelyedett, a mikor abban a balga hiedelemben éltek a vallás szolgái, hogy bármi képtelenségnek meghódol a világ, csak Istennel kell azt szoros kapcsolatba hozni. Róma mindig jól tudta azt, hogy neki olyan a világosság, mint az éjszakának a nap feljötte. A római egyház, valahányszor az emberi szellem megmozdult, egy-egy lépéssel előbbre ment, mindig felöltött az éjszakának sötétségéből egy- egy darabot és nem szégyelt vele tüntetni a tömeg előtt, a mint láthatjuk ma is az Űrnapjának dörgedelmes megünneplésében. Ilyen világosság elleni szer az újabb időben, Mária szeplőtlen fogantatásának és a pápa csalira-1 tatlanságának dogmája is. És Isten tudja, mi nem fog1 még következni!! Az egészben különben csak az a derék, hogy az ilyenféléket ez. urék egész komolyan hirdetik. M. J.

— A „Magyar Állam“-ban Zichy Nándor gróf a következőkben világítja meg a klerikális álláspontot, szemben az elkeresztelési kérdéssel.

„Véleményem szerint a főrendek kath. többségének czélja a költségvetés alatt hithüségének, a katholi- kus felfogás egyöntetűségének és annak is feltüntetése vala, hogy a kormány oly törvényjavaslat megszavazását nem várhatja ezen háztól, mely a kath. hitelvvel ellenkezik, vagy a katholicizmus ellen fegyvert szolgáltat. Továbbá a herczegprimás engesztelő formuiázásában az 1868. évi 53. t.-cz. 12-ik §-ának a kath. hitelvvel való egy- hangba hozatalát tűzte ki a ház is feladatul, az anyakönyvvi rendeletet rosszalván. Mindennek a főredndiház tárgyalása megfelelt. A kath. többség a költségvetés megszavazását egészben vagy részben nem tagadhatta meg, mert ez csak az esetben lett volna igazolható, ha az által oly kormány életbeléptetését véli előmozdíthatni, mely a függő kérdéseket jobban fogná elintézni a jelenleginél. Ezt a Tisza Kálmántól öröklött és a Szapáry-kormány által — részben saját mulasztásunk miatt — kellőleg nem módosított képviselet mellett jelenleg még szintoly kevéssé remélhetni, mintáz 1868. Lili. t. ez. j2. §-ának módosítását a kormány és képviselet által. És mind e mellett a jelen kormány állásának a jelenlegi képviselőházzal szemben való gyengítése csakis kétesebbé tette volna helyzetünket.

A főrendiház, nézetem szerint, a házszabályok erőszakolása nélkül is mehetett volna odáig, hogy a her- czegprimás propoziczióját megszavazván, a kormánynak ajánlja. Ez azonban nem lett volna egyéb, szavazás általi feltüntetésénél ama különben is elösmert ténynek, hogy a főrendiház többsége katholikus és pedig nemcsak névleg, hanem valóban tényleg is, és hogy ez a többség ez alkalommal jelem volt és ezt akarta is. Ily alakszerűség miatt a kath. többség a házszabályok feletti összeütközést nem kivántakoczkáztatni, hanem beérte azzal, hogy a diszkuszszió befejezéseko r részéről reá lett mutatva arra, hogy a többség vele vagyon, a mit sem a kormány, sem az ellenzék tagadásba nem is vett. Kétségtelen tehát, mit akara főrendiház és végre is csak az lehetett jelenleg a kérdés.

De tudjákmost a katholikusok is, hogy a püspöki kar a lelkipásztorkodó papsággal egyetért.

Mindezket részünkről kétségbe vonni annyit tesz, mint saját állásunkat gyengíteni, bizalmat és reményt

lohasztani, a lelkipásztorkodó hithü papság helyzetét nehezíteni.

Meg fog felelni a klérus feladatának akkor is, ha tudja, hogy a főrendiháztól jelenleg nem várhat egyebet.

Elég neki tudnia, hogy a parcziális polgári anyakönyvek és hasonlók iránti törvényjavaslatokat a kath. főrendek nem fogják megszavazni.

Mi pedig csak azt kívánhatjuk, hogy e téren a kath. főrendek oly híven teljesítsék kötelességüket, a mily áldozatra való készséggel teljesité azt a lelkipásztorkodó papság.“

Mi ebből a tanulság ?

Az, hogy odaát fő- és alpapság és mágnások mind össze tartanak s készen vannak minden eshetőségre, úgy hogy bármikor kerül eldöntés alá az interconfessi- onális kérdés, biztosak benne, hogy ők többségben lesznek. Most még nem akartak határozatot provokálni, mert jobbnak tartják a mai bizonytalan helyzetet, egy másik nyíltabb állapotnál. De ha a kormány „modus vivendi“-je a parczialis anyakönyv vagy más eféle döntés alá terjesztetik, egyszerűen leszavazzák.

Látni való az is, hogy —- még nem bízván minden ponton való győzelmében —- tartózkodó állást foglal el a klerikális tábor, úgy azonban, hogy folyvást szítja a tüzet s adott pillanatban kész lángba borítani az egész épületet.

Az is jellemző, hogy jobban bízik a mostani kormány ingatagságában, mint egy — esetleg — szilárdan fellépő kormány rendszerében. Meglepően ügyes taktikusok ezek az ultramontánok, teljesen jobb nekik egy ex lex állapot — mert hiszen a mai helyzet egészen az, — csak hogy győzelmük koczkára ne tétessék.

És mi ? ... Mi várjuk a sült galambot. És addig fogjuk várni, miglen szemünk előtt oda variálódik a most még liberális jelszavak alatt szemérmeteskedő alsóház is, a hol vagyon a főrendiház, s akkor aztán lesz triumphus odaát, hallhatjuk zengeni a „Gaudeamus igitur“-t, mi pedig gályákon raboskodó hithőseink tisztes emlékezetének rongy foszlányaiba burkolózva, bus siralmak közt nyögdécselhetjük a „vae victis“ panaszos dallamát.

— Á „Nemzet“ a magyar episcopátus magatartásáról a főrendiházban azt mondja, hogy a számba.vehető politikusok az alkudozásokban az ország törvényhozási függetlenségének menthetetlen megtámadását látták. Nem ok nélkül idegenkedik a közvélemény a kívánt törvény- változtatástól, mert Róma ismételt nyilatkozatai után nagyon bajos lesz abban oly engedményt nem látni az apostoli szék iránt, mely idővel veszedelmes precedenssé lehet. „Történelmünk tanúsága szerint a nemzetnek Rómával szemben többször kellett függetlenségét megóvni, még sz. Lászlónak is baja volt VII. Gergelylyel; VIII. Bonifác idejében pedig Gentilis bibornok addig csürte- csavarta a dolgot Róbert Károly megválasztása ügyében, hogy végre a nemzetgyűlés kifáradva, beleegyezett abba, hogy a pápa erősítse meg a magyar királyt. Szerencsénkre a jeles fejedelem nagy fia I. Lajos megválasztásakor már senkinek sem jutott eszébe, azután meg végleg elmosódott a római kúria kierőszakolt megerősítési joga. Szerintem nagyon hasonlítana az 1868. Lili. t. ez. megváltoztatása a Gentilis által kicsikart eredményhez s a mint tudom, nem csak én gondolkozom igy . . .

' Schlanch ur lelki szemei előtt III. Ince allegóriája lebeg a napról és holdról; amaz a pápai tekintély, emez meg, mely természetesen minden fényt a naptól kölcsönöz, a királyi hatalom. Es ha ez előtérbe tolakodik, akkor Schlauch ur szerint gordiusi csomóvá kuszálódnak az államéleti viszonyok s csak karddal lehet rajtok segíteni. A püspök ur nagyon világosan beszél. . .“

— A „Sárospataki Lapok“ 28-ik számában dr. Finkei Ferenoz írja a vezérczikket a „Herczegprimás modus vivendije“ czimmel.

„Ha pedig — úgymond — jogi szempontból nézzük a kerczegprimás beszédét, igen szegényes próká- tori fogásnak kell nyilvánítanunk azon fejtegetéseit, hogy az 1868. Lili. t.-cz. nem azt mondja, hogy „tartoznak követni“, hanem hogy „követik“;