Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-10-22 / 41. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA vihet — úgymond — egy kath. dignitárius lobogót a néhai Ellenőr szerkesztője előtt, kitől minden tisztességes katholikus undorral fordult el ? aki egykor nagy dobbal hirdette, hogy Róma az erkölcstelenség fészke és benne a legfeketébb pont a Vatikán!“ Hát bizony mikor Csernátony az „Ellenőr“-t szerkesztette, abban az időben minden liberális ember úgy gondolkozott Rómáról. Akkor mondta Crispi is ama szavakat, hogy „a pápák a legveszélyesebb vér- szopók!“ Mennyivel szelidebb és loyalisabb kor a mai opportunizmus korszaka, azért hogy nem választ mindenütt jó katholikus képviselőt! Lelkész-liiány. Közöltük közelebb, hogy az öt református theo- logiai akadémián a folyó tanévre összesen 37 theolo- gus iratkozott • be az első évi tanfolyamra. Komoly intő jel, mely ujjal mutat a bekövetkezendő lelkészhiányra. Már 1873-ban, midőn az első éves theologusok száma 74-re szállott alá az öt egyházkerületben, a dunamelléki egyházkerület felhivta a konvent figyelmét a fenyegető lelkószhiány bekövetkezésére s annak elhárítására. Akkor Eiló Lajos a debreczeni „Prot. Lap“-ban statisztikai adatokkal mutatta ki, hogy a magyar református egyházban évenként átlag 65 lel- készi állomás jön üresedésbe, tehát midőn 74 theolo- gus iratkozik be az első évre, akkor nincs okunk félni a lelkészhiánytól. A hetvenes években nem is lehetett attól félni, mert 1870-ben 99, 1871-ben 89, 1872-ben 87, 1873-ban 74, 1874-ben 75 volt az első éves theologusok száma, tehát mindig több, mint a valódi szükséglet. Ez az arány egész közel múltig fenállot. Pár év óta azonban rohamosan száll alá a theologusaink száma s ma ott vagyunk, hogy az évi szükségletnek csak felét tudjuk fedezni. Mi lesz, ha az apadás tovább is igy tart? Kisebb egyházaink lelkész nélkül maradnak s a misz- sziói állomásokra nem kapunk őrszemet. E ténjmyel számolni kell a ref. egyháznak. Nem szabad bevárni a valóságos lelkészhiány bekövetkezését, mert az végtelen kárára lenne az egyháznak s a magyarságnak, ha eddig fentartott lelkészi állomásaink közül csak nehányat is fel kellene hagynunk, ha nem tudnánk pásztorokat adni a kis nyájaknak, melyeket az ellenség különben is leginkább fenyeget. Orvosolni kell a bajt minél előbb, - de hogyan? Az egyházak csoportositása, az affiliatio csak palliativ szere lehet a bajnak, hiszen azon kellene inkább igyekeznünk, hogy újabb lelkészi állomásokat szervezzünk és állitsunk, nem hogy a meglevőket feladjuk. Egyetlen gyógyszere a bajnak csak az lehet, ha egyetemes magyar . ref. egyházunkat anyagilag megszervezzük a birtok aránylagos egyházi adózás által, — ha egyházi közpénztárt alapitunk a domes- tika mintájára s abból fizetjük a lelkészi és tanitói alapfizetéseket készpénzzel. Két millió református lélek évi egyházi adója lenne két millió forint — vagyon és keresetarány szerint kivetve, — ebből az összes lelkészeket és tanítókat tisztességes alapfizetéssel lehetne ellátni, a mai föld-dotácziók fentartása mellett. A lelkészi pálya keresett lenne azonnal. Mig igy a fiatal ember méltán visszaborzad a gondolattól, hogy 30 éves korában lépjen be egy 3—4 száz forintos állomásba, holott más pályán 24—25 éves korában már élvezhet 600 forintos fizetést. • A lelkész-hiány a kapu előtt áll, számolnunk kell vele! SZ. Levelezés. Tisztelt Szerkesztő barátom ! Lapunk legközelebbi számában a már két éve aluvó „Lelkész-egylet“ eszméje fölött borongván : vezé- rczikked egyik passusát eként koncipiálod vala: „Szatmári egyházmegyénkben pedig a történt, hogy 1891. márczius 9-én Majtison tartott lelkészi értekezleten elkészítették buzgó társaink a szatmári egyházmegyei lelkész-egyesület alapszabály tervezetét, mely az egyházmegye megerősitése után azonnal életbe léptetendő lenne. Azonban az egyesület elé itt holmi aprólékos akadályok tolultak. A tény az, hogy idestova két éve lesz annak is és az egyesület eszméje csendesdeden nyugszik.“ Megvallom, hogy e passusod. roppantul meglepett merő tájékozatlanságával. Patvarba is ! Hisz’ ha te jó magad is igy ösmered állapotainkat: hát akkor ugyan hogy fogja ösmorni azokat Neribrád kajafás, az északamerikai methodisták vándor prédikátora? ! Bizony, édes principálisom, egy kissé dormitavit Homerus, midőn a fentebbi passust papirra veté, az egyesület eszméje pedig bizony nem aluszik nálunk. Légy szives csak visszaforditani lapunk múlt évi folyamára, az aluvónak tartott eszme ott már árticu- lált hangokat hallat, s épen azt regéli: miként galvanizálták életre Kis-Árba)i, „Tiszavidéki lelkészi kör“ nevet kapván az édes szülők és kereszt szülők közakaratából ; majd továbbat, hogyan kapta meg első czipőcskéjét Botpaládon, melylyel a világ elé léphetett, bemutatandó, hogy immár járni is tud. „Ki veszt sokat, mindent mi drága itt: Hitét ha őrzi — őrzi őt a hit!“ Ezt a hitet csepegtette két gyermekébe is, mint édes anya, azon édes reményben, hogy azok a prot. vallásnak lelkes pártfogói leendnek. A minthogy fiai oltalma alatt erősödött meg csakugyan Debreczenben a reformátió, Dévay és Mólius hires reformátorok működése által, mint a hajdani római nő, úgy Katalin is legdrágább kincseinek tartotta két fiát s e két fiú oly korán árva lön! Meghatóan énekli koszorús költőnk: „Várja Szegényt-----------— Odahaza a szép két kis árva, Minden reggel kimegy az utczár;f, Édes atyját de mihaszna várja!“ — Elvesztették az apát, de ott volt mellettök az erős lelkű anya, ki még özvegyi gyászában is megtartotta lelkének erejét, Istenbeni bizodalmát. _ Kimagaslik Katalin jellemében a honleányi erény is. 0 nem magyar vérből származott. Nagyapja Re- gensburgból jött a hazába, apja a szász földön lakott — és Katalin valódi magyar nő volt! Nagy érdem az ma is, ha egy idegen nő magyar honleánynyá válik, pedig mai nap nemzetiségünk vonzó ereje sokkal nagyobb, mint volt a XVI. században, midőn Ausztria s a félhold két delejsarkot képezett, hogy magához ragadja a maroknyi magyarságot. És abban a korban P. Katalin a nemzetelembe olvasztotta magát s érdemet szerzett arra, hogy mint magyar honleány századok múltával is tiszteltessék. Még csak egy futó megjegyzést! Vájjon nem volna-e méltó Debreczennek, 'vagy a debreczeni nőegyletnek felújítani P. Katalin emlékét valami ünnepélyes tény által? Ma, midőn annyit jubilálunk, midőn múltúnk jelesei emlékének szobrokkal, disztáblákkal, ünnepélyekkel adózunk, midőn utczáink s tereinknek történeti neveket adunk stb. stb. nem volna-é illő, ha Debreczen hölgyei valami módon felújítanák P. Katalin emlékét, kinek bizonyára maradandó nyomai vannak Debreczen történelmében s kiről elmondhatjuk a költővel: „Magyar haza! ime itt van Egy oly dicső leányod. Kinek szive, lelke, tette Méltán örök bálványod.“ (Vége.)
