Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-09-10 / 35. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 Komárom megyét és városát, Kunkoly Tege Béla egyházi főgondnok az ev. ref. egyházkerületek püspökeit köszöntötték fel. Majd a hivatalosan megállapított programmon kívül Pelikán altábornagy, Zuber főispán, Jókai Mór, Horváth Gyula, Ugrón János, Tisza István, Csoba Ede szólották szellemesen és éke- kesen; végül maga az ünnepelt Komárom város és megye hölgyeire emelte poharát Közben még a hivatalos tosztok után gr. Szapáry miniszterelnök, Szilágyi Dezső és gr. Csáky Albin miniszterek üdvözlő távsürgönyei olvastattak fel. Mint gondolható a társaság az ebéd után még jó hosszú ideig s emelkedett hangulatban maradt együtt s tagjai egy jól sikerült ünnepély kedves benyomásaival oszlottak szét. Mit köszönhet Magyarország a protestantizmusnak ? (*)' A reformáczió idejében hazánk a pusztulás szélén állott. A mohácsi vész már csak okozata volt annak a fejetlenségnek, pártoskodásnak, melyek majdnem sirba döntötték hazánkat. A királyi tekintély alásülyedt, a rend felbomlott, idegen főtisztviselők szívták a nemzet vérét, a magyar főnemesek torzsal- kodtak; rablás, gyilkosság, árulás renditette meg a a közbiztonságot. A nép tudatlanul nőtt fel, a nagy emlékű Mátyás alkotásait szétrombolta a vandalizmus, a pécsi, esztergomi budai iskolák elenyésztek, elpusztultak. Az országgyűlés megrendelte ugyan az iskolák felállítását, de siker nélkül. Népiskolák pedig egyáltalában nem voltak. A szellemi és erkölcsi megújhodást az újított evangyéliumi egyháztól várta és remélte hazánk népe, és nem hiába. A mint a reformátió elterjedt hazánkban, azonnal megújultak a lelkek, megépültek a romok. Minden prot. egyházban népiskolák keletkeztek, mert prot. felfogás szerint az egyház alapja a népnevelés. Felsőbb iskolákat alapított a protestantizmus Gyulán, Temesváron, Czegléden, Szebenben, Brassóban, Tolnán, Pápán, Debreczenben, Patakon, Erdődön, Szikszón, Gyulafehérváron, stb., melyekbe az akkori tudományos világ hires férfiai jöttek be tanítani külföldről. A reformáczió felpezsdítette az irodalmat. Köny- nyü kimutatni, hogy ezen korban hazánkban a pro- testántizmus képviselte az összes irodadalmat. Egy félszázad múlt el és Magyarországon könyvet nem nyomattak a reformáczió előtt. A magyar reformátorok állítottak könyvnyomdákat Brassóban, Kolozsváron, Sárvár-Ujszigeten, Óváron, Pápán, Debreczenben, Vizsolyban stb. A magyar nyelvű bibliák, zsoltárok, Káték s egyéb vallásu vallástani könyvek a magyar nemzeti irodalomnak mintegy alapkövei voltak. Minden kétséget kizárólag megállapított tény tehát az, hogy tanügyi és irodalmi téren a reformáczió egy uj korszakot kezdett hazánk művelődési történetében s örök érdeme marad a protestantizmusnak, hogy a tiszta magyar kultúrának, a nemzeti irányú művelődésnek, a népnevelésnek, a szabadsajténak ő vetette meg fundamentumát Magyarországon. De sokat köszönhet hazánk a protestantizmusnak a polgári téren is. A reformátió terjedése kezdeten két súlypontja volt a magyar álladalomnak. Egyik Erdélyben, a másik Becsben, Erdély az azt körül övező tiszai részekkel nemzeti fejedelemség alatt szívósan kitartott az ősi magyar alkotmányos jogok mellett s megőrizte mint szent örökséget az állami önállóság és függetlenség eszméjét az utókor számára. A dunai részekben az ausztriai fenhatóság alatt meg- gyengiilt a nemzeti erő. Az oszrák udvarral szövetkezett kath. klérus és a jezsuiták a protestánsok ül- dözözésével megtámadták nemzeti létünket. S azok a szabadságharczok, miket a nemzeti fejedelmek alatt vívott hazánk népe, nemcsak vallási, de polgári tekintet-1 ben is megbecsül hetetlen szolgálatot tettek hazánknak. Kétségtelenül bizonyos, hogy protestantizmus nélkül ma egy osztrák tartomány volna Magyarország, I melynek magyar jellege rég elveszett volna. Nem mi mondjuk ezt, hanem a történelem tanítja. Három századon keresztül a legújabb időkig a protestantizmus volt védőbástyája a magyar nemzeti államnak. S ma is az. A nemzeti művelődésnek, népnevelésnek, szabadelvüségnek, alkotmányosságnak — ma sincs biztosabb fellegvára hazánkban, mint a prot. egyház. Az a klérus, mely szájában hordja a hazafi- ságot s nyílt hadat üzen a magyar parlamentnek, mely összeszidja a „magyarul kotyogó“ svábot, mely németül prédikál, latinul misézik s Rómára függeszti szemét az a klérus nem fog versenyezni azzal a protestantizmussal, mely a magyar nemzeti nyelven imádja Istenét, melynek legfőbb hitczikke ez : a haza minden előtt! Csak ennyit most röviden a tárgyról, A t. olvasó tovább fogja fűzni gondolatait ez irányban. Catholicae rés. Valahányszor az ultramontán „Magyar Állam“-ot olvasom: nem tudom igazán, nevessek-e ? vagy sajnálkozzam azon badarságokon, melyekkel e lapban bennünket, prot. lelkészeket sértve támadnak a kath. „pásztor“-társak. A febr. 29-iki rendelet óta ugyancsak nagy forrongás van a kath. oldalon levő kasokban; szerencsénk, hogy ezek lakói nem vehemens darázsok, hogy megölhetnének bennünket — hanem csak ártalmatlan „posz méhek!“ Nem akarnak mellettünk megférni; hiába int nekik a jó vezér, hogy „pax“. Mit törődnek ők e nagy jelentőségű szóval, hiszen a türelmetlenség jelbe születtek. Az irántunki ellenszenv, a dühös bosszú még inkább fokozódott a főrendi házban tartott viták óta, látva, hogy szellemi tekintetben a mi püspökeink sem állanak alantabb (fényben, gazdagságban igen) egy Schlauch, Steiner, Hornig stb.-nál. S ugyancsak érdemes püspökeink erős borsot törtek érzékeny orruk alá a főrendi házban tartott beszédeik által: s most prüszkölnek a „M. Á.“-ban! Dühükben még liazafiat- lansággal is vádolnak bennünket (??!) No ez már aztán vakmerő hazugság: maga a történelem minden lapja meghazudtolja ez állításokat. Dühökben elneveznek bennünket „eretnekeknek“, az „ördög“, „pokol“ martalékainak: és miért? mert jogainkból nem akarunk engedni csak egy jöttét sem. Lassan páterkáim a kereszttel! egy kis türelem, hiszen önök is tudhatnák az irás ama szavait, hogy „a türőké a mennyeknek országa.“ Önök a hires ultramontán lapjokban örökösen velünk, protestánsokkal bajlódnak, a prot. lelkészi kart a legsötétebb színekkel festik a nagy világ — pardon — csak a „M. a.“ olvasói előtt. Pedig ha valakire, úgy önökre illenek legjobban a fenti idézetek. Hiába, kiütötte a szeg a zsákból magát: akkor, mikor az önök bíboros főpapjuk a „pax“ jelszóval foglalta el fényes állását —■ s pár hónap múlva már a főrendiházban „feuer“ volt a jelszó. Rajta igazán bételt az irás szava: „A száj békét szól, de a szívben lest hány!“ Igaza van Berzsenyinek: „Csak sast nemzenek a sasok.“ Hogy önök, t. kath. „pásztorok“ a felvilágosodott XIX-ik század utolsó felében mennyire türelmesek — megszivlelés végett — izleltetőül szabad legyen közölnöm egy krisztusi szeretettel felékesitett collegájuk a sz . . t-k.-sz .... jai kath. „pásztornak“ ez évi husvót első napján tartott „szent beszédje“ ? következő passusát. „K. A.! Tudjátok-e ki támadott ma fel! ? Nem ám az a Luther M., aki felakasztotta magát, sem az a Calvin J., akit at., vek ettek meg; hanem az idvezitö Ur Józ. Kr.!“ No hát mit szólnak ehez a „szent beszéd“-hez kath. „pásztor-társak!“ Mit gondolnak, megteltek-e sz.-k.-sz.-i hívek húsvéti szent malaszttal e beszéd hatása alatt ?!
