Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-08-20 / 32. szám
II. évfolyam. Szatmár, 1892. augusztus 20. 32. szám. REFORMÁTUSOK LAPJA. EGYHAZTARSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON.-El ym SZERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét illető minden küldemény és az előfizetési pénz is küldendő: Györgytelek, Szatmármegye, valamint az esetleges reklamácziók is intézendők. ELŐFIZETÉSI AR: Egy évre Fél évre 4 frt. 2 frt. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok vissza nem adatnak. — Névtelen vagy álnév alatt érkezett közleményekre nem reflektálunk. — Hirdetések jutányos áron közöltéinek. — Egyes szám ára ÍO kr. eS A mi bajaink kutforrása. más, mint a szegénység. Református Mi volna egyházunk azon szegénysége, mely rozzant templomokban, iskolákban, csekély fizetésen tengődő lelkészek és tanítók nyomorgásában világ szeme láttára, szégyene annak a kálvinista egyháznak, melynek tagjai hazánk lakosai között a magyarság magvát képezik s aránylag az anyagi és szellemi javakban leginkább kitűnnek a többiek mellett. — Ez a szegénység dicsősége volt egykor a magyar kálvinista egyháznak, mert büszkévé s egyházához ragaszkodóbbá tette népünket azon tudat, hogy ő a saját két kezével építi magának az áldozati oltárt, az egyházat. Egykor dicsőség volt ez a szegénység, ma szégyen! Építettek volna a mi lelkes őseink szép és díszes templomokat, de látták, tudták, hogy elveszik tőlük. Szervezték volna a lelkészi és tanítói állomásokat úgy, hogy azok a későbbi korban is megfeleltek volna a hivatás magasztosságának, de látták, tudták, hogy a nagyobb javadalmakat elveszik tőlük, a papokat, tanítókat elüldözik . . . Megelégedtek hát egyszerű fatemplomokkal, fatornyokkal, szegényes javadalmazásu papi és tanítói állásokkal. S ha valahol a buzgóság kőből épült templomot akart rakni, rajok rontott a nagyhatalmú földes ur s vályogból parancsolta építeni a templomot, azt mondván: „eltart az vályogból is addig, mig a kentek hite tart. “ A szegénység kora dicsőség kora volt. Az önként elvállalt s buzgón teljesített áldozatok belső erőt adtak a kálvinista egyháznak s ez az erő lett alapja, forrása az autonómiának. Az idők azonban változtak. Ma már egyházunk szegénysége nem dicsőségünk, hanem szégyenünk. Ma a szegénység nem dicsőségünk, hanem lesújt és megaláz bennünket. Rozzant templomaink, iskoláink ma nem belső erőre, hanem gyengeségünkre mutatnak. Magyar kálvinista egyházunk szegénysége ijesztő tünetekben mutatkozik. Az egyházi adózás aránytalansága, megterhelése, az egyház iránti elhidegü- lést, közönyt terjeszti népünk között, minek bizonyságai az üres templompadok, itt-ott a részleges és tömeges áttérések stb. Ennek daczára lelkészeink és tanítóink nyomorúságosán javadalmaztalak, s ! ezek a hivatal méltóságához illetlenül testi munkában verejtékeznek. Az ifjabb nemzedék ezt látva, I visszavonul a lelkészi pályától. A debreczeni főiskolában például tiz évvel ezelőtt 150 volt a tho- logusok száma, ma van 70. Ugyanígy van a többi theologiai akadémiákon is. Természetes következménye ez annak, hogy mig más életpályákon 24 ! éves korában az ifjú ember tisztességes állást nyer 600—800 frt fizetéssel, addig a kálvinista lelkész 30 éves korában léphet be egy 4—600 frtos állomásba, honnan aztán előléptetése nincs. De ezek mind apró tünetek. A fő az, hogy egyházaink egy része, kivált a végeken, a széleken gyengül, erőtlenedik, pusztul. Nem képes egyházi és nemzeti missióját belölteni. Mit ér aztán, ha a törzs erős, s a végtagok gyengék. Egyházunk szegénysége szinte kirívó a kath. j egyház gazdagsága s fénye mellett. Nem irigyeljük tőle a külső fényt, nem vágyunk anyagi javai után. De midőn azt látjuk, hogy a kath. főpapság dúskál a földi javakban, s elbizakodva vagyoni erejében és hatalmában, megtámadja a magyar alkotmányos kormányt, a törvényhozással szembe áll s gátakat vet a magyar állam szabadelvű fejlődése elé midőn ezeket látjuk, szinte kívánatosnak látszik előttünk, hogy a kath. egyház is saját hívei erejére és áldozatkészségére utaltassák az egyház fenntartásában. Mert hogy a kálvinista egyház, mely : saját erejéből tartja fenn magát — versenyt bírjon tartani egy kath. egyházzal, mely gazdag állami javadalmazásra támaszkodik: ez a legegvü- j gyübb fogalmak szerint is képtelenség. Református egyházunk erőinek javarészét az iskolák emésztik fel. Milliókkal járul egyházunk évenként a nevelés terén az álladalom neveléséibe, j S midőn ezt tesszük önként, az állami terhek emelésén felül vájjon nincs-e okunk és jogunk arra, hogy viszont az állam segítségét igénybe vegyük. iNem kérünk mi gazdag javadalmakat, szélesen kiterjedő domíniumokat, csak annyi segítséget, a mennyit az államnak tett, szolgálatunk fejében meg- 1 érdemiünk. Csak annyit kérünk, és pedig ezt már követelve kérjük, hogy az állam kezelése alatti alapok és alapítványokból ne csak a dákoromán pópák kapjanak kongruát, hanem azok a szegény református lelkipásztorok is, kiket hazafiság dolgában a nemzet egy osztálya sem előz meg.
