Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)

1892-12-03 / 47. szám

4

REFORMÁTUSOK LAPJA

haszonkutatók, kialudván keblükből a holtig tisztességes elólhetési remény, lelkiismeretűket, hitöket, mint utolsó vagyondarabkájókat áruba vetik, sőt örülnek rajta, hogy az olyan tisztátalan juh önként mászta meg a karámot s kilökésével nem kell bajoskodni, a ki itt rósz, ott sem lesz jó, rpsz protestánsból rósz pápista lesz, mérsékeljék kegyetek örömüket, mert bizonyára nem sok gyapjat nyírnak az olyan juhról. A ki a világoson nem látott, hogy látna a sötétben ? ki tiszta földeken dolgozni nem akart, hogy lenne szorgalmatos szemeit kiverő burjánok között? A zsidók közt a farizeusok voltak ily nyájaskodó téritők, kiknek azt mondja Jézus: „Jaj nektek képmutató farizeusok, kik mind a földet, mind a tengert bekerülitek, hogy pogányból zsidót tegyetek, és mikor zsidóvá leend, a gyehennának fiává teszitek ; mert addig volt a vallásnak egy kis sugárocskája benne, de jobb nem adódván helyébe, az is kialudt.

Hogy a házassági szerencsés élet min alapul, tudja, a ki a tapasztalásból megtanulta; ki nem próbálta, ne szóljon hozzá, mert rutul elárulja magát. 0 Főpásztorsága úgy vélekedik, ezen nyilatkozata bizonysági szerint, hogy a lángoló indulatnak, mely az ellenkezőt egybefüzte, szemfényvesztő ideje előbb-utóbb elmúlik, s ha akkor nincs semmi belsőbb egyezség s ha a vallásnak szent lelke nem őrzi a kötött frigynek erejét, földi czélok, világi tekintetek egyedül, sohasem lesznek képesek állandó igaz egyességet szülni. Úgy vélekedik — bizonyosan tapasztalása után, hogy a házasság csak olyan, mint ama nehány pillan- tatokra kötött állati, lángoló indulaton alapuló frigy, melynek Isten és emberi törvények elleni gyakorlására Hildebrand által szabaditékkal ellátva hiszi magát a papság. Van ugyan olyan tűz, mely azután hamar elalszik; de a jó cserfa azután melegít szépen, miután szemrontó lángja lecsilapcdott, s izzó tüzzé vált; sőt miután behamvadzott, sem volna tanácsos gondolatlanul illetni, mintha már sütő erejét egészen elvesztette volna; igen sokáig lappang a hamvak között s minél kevesebbre olvad, annál melegebb s égetőbb ; még elhunyta után is helyét melegen hagyja, így az egybekötő indulat lángja ha csilapodik is a házasok között? de az igaz tiszta emberhez illő szeretet azután lesz olthatatlanná a szívben, melynek szünteleni táplálója az egymás iránti gyöngéd, szelíd kedvező, nyájas, egymást megelőzni törekedő, egymásnak jólétében gyönyörködő, egymással síró, egymással örülő, egymás terhét gyönyörködve hordozó indulat. Hogy ezt.. . nem érezheti Fő Pásztorságod, elég szerencsétlen. Ezt pedig, hogy nem a vallás szüli, hanem a szívnek különös jósága, eléggé bebizonyította a tapasztalás, miszerint sok elegyes házasok igen boldogok, megelégedettek, kik elég okosok valának a hosszú fekete hintegetők magvait szivükbe meggyökerezni nem engedni, töméntelen egyvallásu s papi áldással elhal- mozottak pedig egymásnak kínzói. De még azt sem tapasztalásból mondja Fő Pásztorságod, pedig csak az a legigazabb, hogy földi czélok, világi tekintetek nem képesek állandó igaz egyességet szülni. Sőt nagyon képesek. — Ez az égy gondolat, hogy magokat a házasok világ előtt csúffá, czégéressó ne tegyék, világi jólétöknek, boldogságoknak ne ássanak alá tulajdon kezeikkel, magzatjaik gyenge sziveikbe a viszálkodás magvait példájokkal el ne hintsék stb., felszámitlan házaspárok indulatit tartja korlátok közt.

Szentelő papi áldásról szólván, úgy látszik, mintha a XII. s több setétségverte századokban, a papságnak arany idejében élne, a midőn elhitette a néppel, a minden képtelent és nevetségest, minden kételkedés nélkül elfogadó tudtlan és oktalan néppel, hogy a pap embereken felüli, azoknál hatalmasabb, Istenhez, mint emberhez közelebb álló valóság, kinek csodát, bámulatot gerjesztő csodát tenni is csak ba- katellaság; elhitette, hogy ő mintegy elektriczitással szüntelen csordultig levő lény; kit kezével illet, a tőle kipattanó isteni erő úgy meghatja, úgy megjárja azt, hogy a legédesebb boldogság élvezésében szinte

elszenderedik: Sőt nem kell illetni, csak rátekinteni, vágj' a levegőben kézzel formált keresztet egész komolysággal neki irányzani: már az áldás szinte láthatóul tolódik s ömlik reá; ellenben haragja, a papság felbőszült haragja, boszuállásaiba, pusztításaiba szintehatártalan volt.

A római vice Istenek, a pápák, ezek az álnokság és csalárdság eledelével táplált, hamislelküség eledelével elhízott és istentelenség közt megőszült néptanítók, ha vatikáni mennyköveiket a nép közül valakire kilövellettek, mint csirkék, mikor a húsra éhezett héja véletlen közikbe csap, szaladtak széjjel, futottak, a merre láttak, nem volt, ki szembeszálljon a maga körül félelmet terjesztő Jupiterrel. — Az apróbb pápák, mert minden érsek, püspök ilyen, valamint ő, a magok körében szintén mennydörögtek egy-egy kis helyen, s mennyköveket is szórtak, melyeket Isten dicsősége előmozdítására Rómából nyertek időről-időre. Azonban az elrémült népnek vetettek zsákmányul. Legelőször is a hajdani Judás szűk erszénye, melynek ő hűtelen sáfárja lett, Európa leggazdagabb pénzes zsákja a papi süveg tizedelte akkor az egész keresztyén világot; finum tudománnyá változtatták a Jézus szép erkölcsi tudományát, s az emberiségtől is megfosztott nép bünváltságából egyébütt is ugyan, de különösen Rómában dobzódtak, vendégeskedtek, bujálkodtak, fajtalankodtak, — minden istentelenséget elkövettek. De fájdalom —• felsóhajt kegyed, elhaladtak már azok a boldog századok, a a papság aranyideje! Igaza van; ma papot is embernek nézzük, mint mást, azon különbséggel, hogy némelyek a világ átkozta Lojolának tanításain indulva politikai cselszövésekre, világosságot terjesztő nagyok méreggeli elaltatására s gonoszságok eltitkolására különös ügyességgel bírnak. A sokáig báránybört viselt római vén farkasra is ráösmert már a világ; némelyek tanyáikról is elűzték, nevetik ma közönségesen a rozsdaemésztett menyköveket, melylyel hajdan megreszkettették egy egész földrészét s a hajdan dörgő Juptert, mint döglőfélben levő oroszlánt, még a szamár is oldalba merészli rúgni. Tudja azt ma a római világ okosabb része: hogy az áldás onnan felül száll alá a világosságok Atyjától, s Fő Pásztorságod áldása sem több sikerű s foganatu, mint a harangozójáé, mind a kettő csak jó kívánás, teljességgel semmi nem egyébb. mint azzal bírni, vagy nem bírni, mert az igazi áldás a nélkül is eljöhet, amellett el is kerülhet. Elmúlt már az olyan hókusz-pókusz mesterségnek a becse, nem öleli ma az okos ember az árnyékot a valóság helyett. Bár próbálja meg föpásztorságod, kit áldással halmozott el, vegye vissza; csak ott lesz, a hol volt, s igy az a mit Kegyed valaminek tart, semmi • és mikor a szentelő áldás képen azt a semmit osztogatja, elénekelheti deákul, hogy a nép meg ne értse: nesze semmi, fogd meg jól. — S ha valakinek az, a papi áldás képét viselő semmifelől panaszkodna, minden tartózkodás nélkül visszaadhatja, vegye hasznát ha tudja, mint azt mostanában a világos lelkű Beöthy nagy közönség előtt visszaadá. Egymást tiszta szívből szerető párnak nem kell azon megütközni, ha a szeretetlenség gyakorlására ingerlő pap áldását nem adja rá, csak az adjon áldást, a ki oda fennt van. Emberi áldás semmi, és mikor semmit sem tagad meg tőlünk valaki, egy csep kárát sem valljuk, hanem ha egy vagy kétezer forintot adna Fő Pásztorságod kivált pengőben azon kincsből, melynek esztendőn- kénti elpazarolhatása nem kis mesterség, a szegény házasulandónak az már igazi áldás volna, már azt nem örömest adná vissza, ki egyszer megnyerte.

Elmúlt már az ilyen alacsonykodás nyilvános ideje s csak magát, Religióját állítja gúny padra általa ; és csoda, hogy társai meg nem kövezték ezen tettéért, látván, mint téteti nevetségessé azt, mi még talán némely együgyü kebelben tisztelet tárgya : hátha még többen is visszaadják a felpazarolt papi áldást, mit csinál vele kegyed?

A váradi piaczon el nem kél, mert azt mondják, hogy szotyós. Mindenesetre felette nagy gondat-