Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-10-08 / 39. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 „A lelkész mint honpolgár.“*) (Válaszul a „Reformátusok Lapjának“ au?. 27-iki 33-ik számában megjelent vezérczikkre.) Fenti czim alatt egy vezérezikk jelent meg a „Reformátusok Lapjának“ aug. 27-iki 33-ik számában, mely személyem s hivatalos eljárásom ellen lévén intézve, erkölcsi kötelességem arra tárgyilagosan válaszolni, annyival inkább, mert tendentiosus ferdítések vannak benne, melyek egy komoly irányú egyházi laphoz nem illenek, különösen akkor, midőn annak szerkesztője maga is jelenvolt a gyűlésen, melyen a szóban forgó ügy tárgyaltatott. Az ellenem intézett czikk következő nyitánynyal kezdődik : „A nagykárolyi ref. egyházmegye esperese nehány lelkésztársát megrovással illette azért, hogy polgári kötelességük szerint a képviselőválasztásban résztvettek, sőt a függetlenségi párt tisztikarába is beválasztattak, tehát politikai klubboknak adták oda neveiket. Példányképül önmagát állitotta lelkósztár- sai elé az esperes ur, dicsekedve mondván, hogy ö 30 év óta tartozik a m.-szálkái választó kerülethez, de soha senki sem látta képviselő választásokon. Tehát őt kövessék a lelkésztársak.“ Ezzel szemben lássuk csak, mit mondtam ón az egyházmegyei gyűléshez beadott jelentésemben ? (1892. ápril 21. e. m. jkönyv 5. szám). „7-szer. Ezen szorosan egyházmegyénk beléletére vonatkozó dolgokon és adatokon kivül, nem mellőzhetem hallgatással azon sajnos jelenséget, miszerint a politikai párttüntetés és torzsalkodás egyházmegyénk területére is kezd átcsapni, s félő, hogy ez a veszélyes irány nálunk is, hol ez eddigelé, hála Istennek, ismeretlen volt, elidegeníti egymástól épen azokat, kiknek legfőbb feladatuk volna Isten országának épitésón, a vallás-erkölcsi élet felvirágoztatásán egy szivvel és lélekkel munkálkodni. Lelkészeink egy némelyike ugyanis kelletinél nagyobb részt vesz a politikai pártmozgalmakban, égjük elkeseredett politikai pártharczot folytat — a lapokban, mások, és pedig többen, politikai klubboknak adják oda aláírásul neveiket, — és teszik mindezt nyilvánosan, a hírlapok telén, semmit sem gondolva az egyházi törvény 125-ik §-ónak azon határozott tilalmával, hogy „a lelkészek a politikai pártküzdelmekben előfordulható tüntetésektől, melyek hivataluk irányával és tekintélyével ellenkeznek, szorosan óvakodjanak.“ Ugyanazért kimondandónak vélem a mélyen *) A „Debreczeni Prot. Lap“-ból vesszük át egészben e czikket, hogy arra megadhassuk rövid viszonválaszunkat. Szerk. tisztelt közgyűlés által határozatilag azt, hogy ezen törvényszakasz szoros megtartását jövőre a kebelbeli lelkészektől elvárja. Részemről, bár a politikai mozgalmakban bizonyos indokok folytán soha részt nem veszek s csak azon párthoz akarok tartozni, melynek alaptörvénye a szeretet: mindazonáltal senkit sem kárhoztatok azért, ha törvényadta honpolgári jogát gyakorolja; de viszont azt sem tarthatom helyes és eszélyes dolognak, hogy az alkotmányos, törvényes kormány ellen bármikor is, de különösen épen most tüntessünk mintegy kihivólag, midőn az jobban kitette magát mellettünk minden elődeinél, s igy ha hálánkat nem, legalább elismerésünket méltán megérdemli.“ Ez volt tehát az esperesi jelentés azon pontja, mely az egész famosus ügynek alapul szolgált. S vájjon ebből, a mit pedig az ismeretes interpellation adott válaszom előtt, a f. évi aug. 9-iki mátészalkai gyűlésen is egész terjedelmében felolvastam, hol a lap szerkesztője jelen volt, minő logikával lehet azt kihozni, hogy én lelkésztársaimat „megrovással illettem volna azért, hogy polgári kötelességök szerint a képviselőválasztásban resztvettek“, sőt hogy magamat állítottam volna elébök példánykópül, s azt kívántam volna, hogy engem kövessenek, ki „30 év óta tartozom a m.-szálkái választó kerülethez, de soha senki nem látott képviselőválasztásokon.“ Hiszen ez utóbbi szavakat az interpellátióra adott válaszom után, azon téves föltevés megczáfolására mondottam, mintha én magam is politikai pártérdek uralma alatt állanék, a a mit olyan emberről, ki következetesen soha sem vesz részt a képviselőválasztásokon, józan logikával feltenni nem lehet. Hogy pedig miért nem veszek részt? most — ha már benne vagyunk e dologban—- azt is elmondom. Egyszer voltam életemben képviselőválasztáson még káplán koromban, s ekkor nagyon megundorodtam attól a sok erkölcstelenségtől, melyet mindenik párt, különösen pedig az a párt követett el, melyhez én is ifjúi hévvel csatlakoztam. Szántam a népet, melyet mint öntudatlan eszközt használnak fel egyesek dicsvágyuk vagy önző czéljaik elérésére, paroládnak velők, kiket máskor meg se látnak, — itatják, vesztegetéssel szószegésre csábítják, mintha nem is volna más czéljok, mint a népet jellemében s erkölcseiben megrontani. Utálattal fordultam el e jelenetektől, nem a népet kárhoztatva, hanem azokat, kik azt ennyire lealjasitják. Ekkor fogadtam fel, hogy soha többé képviselőválasztásra nem megyek. Hát ón elismerem, hogy hiba lehet bennem ez a kényes erkölcsi érzék, de róla nem tehetek, — mást oroszlán ereje érzetében gyönyörködve játszadozott az ártatlan báránykával. Ezen időkorra esik hazánkban a reformátió kezdete is. Katalin már mint gyermek-leány Luther követői közé tartozott. Ezt állíthatjuk biztosan onnan, mert Pempflinger Márk szebeni királybíró, az országgyűlési végzések, királyi rendeletek és kemény parancsok daczára is ki tudta vinni azt, hogy Szebenben nemcsak hogy nem üldözték a reformátiót, de az ő oltalma és pártfogása alatt az egész város és vidéke bevette az újított vallást. Katalin a reformátió iránti előszeretettel, sőt annak nyílt bevallásával ment a kir. udvarba, hol maga a királyné szintén titkos pártolója volt a Lutther tanának, noha e hajlamát nem érvényesíthette az osztrák uralkodó család és a magyar hatalmas főpapság ellenére. Azonban volt elég alkalma a királynénak enyhíteni a reformátió ellen hozott kemény törvényeket. Midőn azért Katalin saját tűzhelyet alapitott, elsőben is férjét nyerte meg az újított vallásnak, és a hatalmas férfiú semmit sem törődve az országgyűlési végzésekkel, megkezdte nyíltan pártfogolni a Luther vallását s jobbágyai között elterjesztette azt. Ezen időszak volt a Katalin életében legboldogabb kor! Férje, hőszerelme s kisded fiacskája János betöltötték lelkét a legédesebb boldogsággal. Mint egy feslő virág picziny bimbójával, melyre óltalmul egy dús lomb borult s mely felett a boldogság csalogánya zengi szerelem dalát: olyan volt élete Katalinnak az enyhe családi fészekben. .... De imó vihar közeleg! Sötét felhő tornyosul a boldogság tiszta kék egére, méhóbe hordva a sorsharag tüzes villámait. A szelíd galamb félve röpkéd fészke körül, remegve hallja a távoli dörej baljóslatú hangját. A királyi sas szétterült szárnyakon repül a vihar elé, magasztos gyönyört érezve a vész közeledtén. Miért van, hogy az ember életében oly rövid a boldogság tavasza ? ... oly hirtelen jön a forró nyár, mely reményünk zöld pázsitját, szerelmünk feslő bimbóit elhervasztja, — jön a vihar s az enyhe fészket megtépi, szétdulja! Rövid volt a Katalin boldogságának is tavasza. 1526-iki óv következett, sötét, gyászos éve a a magyar nemzetnek! Gyermek király, önző viszál- kodó föurak ásták maguknak a s a nemzetnek a dics-
