A Magyarországi Reformált Egyház Egyetemes Konventjének Jegyzőkönyve 1943.

1943. május 19-20.

5 1943. május 19. — 10—11—12. •és esetleg megpróbáltatások várhatnak reánk. Megértettük és megtartjuk Pál apostol tanácsát: (Róma 12:12) „a háborúságban tűrők legyetek." Emlékezzünk mindenekelőtt mélységes kegyelettel a hősi halottakra, akik nemzetünkért és egyházunkért ontották vérüket. Ezek között is mindenek felett — minthogy a mult nyár óta konventünk nem tartott ülésszakot — vitéz nagybányai Horthy Istvánra, Magyarország kormányzóhelyettesére, aki példátadó kötelességérzettel, mellőzve magas közjogi állásának mentességét, saját elhatározásából ment a harctérre és hazánkért és nemzetünkérit áldozta ifjú életét. De éppen úgy gondolunk a többiekre: érdemes, fiatal, sokat igérő tanárainkra, iskoláinknak és főiskoláinknak egykori kitűnő növendékeire s egyszerű falusi testvéreinkre is, akik, mint hosszú évszázadok óta oly sok magyar ifjú és férfiú, hazánk védelmében hadbavonulitak. Ezt a hadbavonulást hármas veszedelem tette és teszi szükségessé. Mint már több mint egy évszázad óta, megint jelentkezik az orosz hódító imperializmus, különösen a Balkán meghódításának s ezzel kapcsolatban az Oroszországtól délre, egyúttal hazánk déli határán is lakó szlávok Oroszországba beolvasztásának terve. Űjból mutatkoznak azok a pánszláv törekvések, amelyeket Magyarországon és Horvátországban az 1830-as évek óta kiváló államférfiak, köztük if j. báró Wesselényi Miklós és gróf Széchenyi István észleltek és melyekre nemzetüket már akkor figyelmeztették. Az utolsó húsz esztendőben ezekhez járult az egész Európa, sőt később az egész világ bolsevizálására irányúló szándék is. Egyházunk hivatalosainak is feladata azokkal, akik még ma sem ismerték fel teljes mértékben a súlyos helyzeitet, megértetni ezt a veszedelmet és megmagyarázni nekik, miért kellett a távol Északon harcolni a magyar honvédeknek, akik a pánszláv és bolsevista hódítástól megóvták hazánkat. E veszedelem miatt véreztek el a hősi halottak is. Közülük nagyon sokat sohasem láttam, mégis, rájuk gondolva úgy érzem, azóta legkedvesebb fiatal barátaim közé tartoznak. Sohasem találkoztam velük, mégis mindennap közelebb és közelebb megyek feléjük, míg halálom után majd, reménylem, találkozunk. Hiszen mindannyian egyházainkért, iskolámként, családjainkért is áldozták életüket. Ők már bevonúltak a dicsőség kapuján; nevük ott ragyog fényes példaadásúl és ha évszázadok múlva Magyarország felett megint beborul, az ő bátor viselkedésük majd lelkes elhatározásokra buzdítja a késő