A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. augusztus

VELEGI ISTVÁN 1881—1924 Székesfehérvár környékén nincs református gyülekezet, melynek tagjai nem ismerték s nem emlékeznének Velegi István, volt iszkaszentgyörgyi lelkipásztorra. Még a távolabbi gyülekezetek tagjai közül is sokan emlegetik jóságát. — Berhidán született 1881-ben. Apja kisbirtokos, abból az osztályból való, — mely az államnak is meg az egyháznak is anyagilag a legbiztosabb alapja. — Ez az osztály sok kiváló vezető embert adott az államnak is, meg az egyháznak is. Ez az osztály az, melyet többek szerint arra választott ki az Isten, hogy a kevés fizetésű s e miatt nélkülöző, testileg elsatnyult középosztálynak testileg és lelkileg erős, egészséges utánpótlást adjon. Ilyen kisbirtokos családok gyermekei közül kerül ki a falusi tisztviselők legnagyobb része. De hogy a gyermektanittatás milyen áldozatot jelent egy kisbirtokos családnak, csak az tudja, aki ismerős a körülményekkel. Velegi István szülői is elvontak sok mindent maguktól, inkább nélkülöztek, csak fiuknak legyen meg mindaz, ami szükséges. Iskoláit Pápán végezte el, a theologiát is. Tanárai, tanulótársai szerették szelídsége, jósága miatt. Ez az áldott természete praedestinálta arra, hogy falusi lelkipásztor legyen. De viszont ezzel is éltek vissza legtöbbször az emberek, sok keserűséget okozván neki. Több helyen volt segédlelkész. Én csak Balatonudvariról tudok, majd később Moháról, ahol helyettes lelkész lévén, sokszor szolgált az Urnák és a gyülekezetnek Iszkaszentgyörgyön. Itt tudniillik abban az időben lelkész-szünet volt, egyesek szerint az egyház anyagi megerősödésének előmozdítására. 1907. januárjában még mint mohai h. lelkész szerepel, de ugyanazon év márciusában, mint rendes lelkész látja már el Iszkaszentgyörgyön hivatalát. Hivatását komolyan vette. Igehirdetésére mindig elkészült lelkiismeretesen. Bizonyítja ezt a még ma is jó templomjáró gyülekezet. Lelkészkedésének idejére esik a világháború, mely alatt valóságos lelki atyja volt nemcsak gyülekezete tagjainak, hanem az egész község lakosságának. Vigasztalt, bátorított, buzdított, remélni tanított. Messze földről is jöttek hozzá, hogy irjon levelet harctéren szenvedő vagy eltűnt emberek érdekében. Ő volt maga a szó nemes értelmében a pósta, ki üzeneteket váltott a harctéren szenvedők és otthon könynyezők között. Ha válasz érkezett az általa irt levélre, a rózsaszín tábori lapot kezében lobogtatva, messziről mutatta már az azt váró családnak. Nem várta meg tudniillik, hogy érte jöjjenek, hanem maga vitte el az érdekelteknek. Ügyes-bajos dolgában mindenkinek eljárt, soha senkitől sem fogadva el honoráriumot. Egyháztól járó fizetését se vette fel egészen. Öreg szülőin szeretettel csüngött. Jóságukat, áldozatukat azzal is igyekezett meghálálni, hogy unokájukat — testvérének fiát — csonka fizetéséből taníttatta. 1924. januárjában megfázott. Ágynak esett. De senkisem gondolta azt, hogy saját erejéből nem kel fel többé abból. Állapota naprólnapra rosszabb lett és január 18-án végzett vele a kérlelhetetlen ellenség : a halál. Emlékét őrzi egy hálás gyülekezet, testvére családjával, meg egy fehérhajú öregasszony : az édesanyja. Pöcz István. 82