A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1934. július

Igének a magyar lelkekben való szélésebb körű és mélyebb meggyökereztetése felé. Kálvin János institutióinak általa elsőként elvégzett magyar nyelvre fordítása és a magyar társadalmi rétegekhez szélesebb körben való eljuttatása az egyházi élet megtermékenyítésére és a reformátió alapigazságai kikristályosodására volt felbecsülhetetlenül kiható tényező. Jelentőségükben azonban ezeket messze túlszárnyalja életének fő műve: Szent Dávid Zsoltárainak magyar nyelvre való fordítása. Ezek az ötvözött és ma is zengzetes magyar nyelvii zsoltárok református anyaszentegyházunknak a sanyargattatás és üldöztetés századain át való fennmaradásában egyik hatalmas erőtényezőként szerepelnek s szinte azt mondhatjuk, hogy a másfél századra terjedő üldöztetést átszenvedett református gyülekezetek csodálatos hithűsége és összetartása titkának hordozói és az a sugalló erő voltak, mely „a nyomorgattatásban, szorongató keserűségben, üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem és fegyverek hatalma által sem engedte őket elszakasztani a Krisztus szerelmétől" (Római levél VIII. 35.) s az azóta egymást felváltó nemzedékek ajkán ezek a zsoltárok ma is és mindig élő, szárnyaló hymnuszai az Istenben bizó és szárnyai árnyékában menedéket és oltalmat kereső magyar református hivő lelkek számára. Megemlékezvén mindezekért a jó Isten által egyházunk építésére és erősítésére támasztott, ezen mi áldott életű testvér-atyánkfiáról, Istenének, hazájának, egyházának napjainkig áldásokat fakasztó, hűséges szolgájáról: emlékezésünk virágait helyezzük el a ma idegen hatalom igájában görnyedő, kolozsvári temetőben a boldog feltámadás reménysége alatt nyugvó, áldott hamvak fölé azzal az imádságos fohásszal, vajha megadná a jóságos Isten, hogy sirja felett, mint újra szabad, magyar rög felett e mai nemzedék ajkán zendülhessen meg mielőbb az ő szózatos ajkáról az örök Isten dicsőségére édes magyar nyelvünkön először elhangzott zsoltáros ének: Dicsér téged teljes szivem, Én Istenem hirdetem neved! (CXXXVIII. zsoltár.) Az idők rendjében zarándokiásunk második utja egy szoborhoz vezet. A magyar nemzet hálájának és megbecsülésének jeléül leghűségesebb fiának, gróf Tisza Istvánnak, az ország szivében, Budapesten ez év április havában szobrot emelt. Gróf Tisza István alakja ma már a történelemé, de a ma élő nemzedék elé még sem a történelem lapjairól kell az ő nemes alakját felidéznünk. Ez a nemzedék tanuja volt gróf Tisza István életének s közvetlen tapasztalásból tudja, hogy a nemzet életében való történelmi szereplése küldetés volt; tanuja volt ez a nemzedék e küldetés betöltésének, a szörnyű megpróbáltatások idején való emberfeletti helytállásának, a veszélyektől meg nem torpanó íérfiuságnak és tudja ez a nemzedék, hogy inkarnatiója volt a halálig való magyar hűségnek s a magyar nemzet életének azt a korszakát, melybe az ő féríiusága esik, roppant terhével ő hordozta a hivő lélek ereje által megsokszorozódott teherbirású Atlasz vállain s mikor e teher alá helyette uj tartó oszlopokat akartak állítani, kiderült, hogy nincs még egy olyan tartó pillér, mely ezt az immensus terhet eltudná hordani.