A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1911. július

— 51 a legszebb — hódolatot keltő, — a legmagasztosabb és hasonlithatlanul a legtermékenyebb, mert megvalósulása esetén kiszámíthatatlan értékű: a „Kálvineum eszméje." Egy ragyogó kép tárul elém, mikor elgondolom, hogy azok az atyátlan s talán anyátlan lelkészárvák, kiknek sorsuk eddig sok esetben Ínséges és siralmas volt — lesz idő, mikor meleg otthonra találnak, hol neveltetnek s könnyeik letöröltetnek, — hol feledhetik árva sorsukat, mert porladó szülői karok helyett megtalálják a helyettesítő, védő, dajkáló karokat s élvezhetik a jótékony, meleg szeretetet, mit eddig az apától megfosztott, világba könyörtelenül kidobott szegény árvák sirva nélkülöztek: ez a kép vigasztalónak s a vigasztalás fényében ragyogónak, színesnek és melegnek tűnik fel előttem, méltónak arra, hogy annak, mint ragyogó ábrándképnek mielőbbi megvalósításáért mindent elkövessünk. Ugy tetszik, mintha ezzel igyekeznénk eleget tenni a Jézusi igének: aki a kicsinyek gondját felveszi, nékem veszi fel gondomat! Ugy tetszik, mintha Kálvinunk szellemének is hódolnánk legillőbb tisztelettel ! Most már a megvalósulás biztató jegyében áll e Kálvineum. Tehát nem elérhetetlen, megfoghatatlan eszme, melyért kár a küzdelem. Egy esztendő leforgása alatt majdnem 100.000 korona alapítványt hoztak össze annak oltárára a paizsos férfiúval küzdő szegény ref. lelkészek. Milyen SZÍVÓS kitartás, milyen bámulatos akaraterő rejlik a roppant áldozatkészségben! Éppen azért a Káivineum felállítása ma már csak idő kérdése! . . . De még mindig nagy összeg hiányzik abból az értékből, melynek megfelelő otthont lehetne árváink részére létesíteni. A kedvező előjelek igazolni látszanak azon reményteljes feltevést, hogy a korszakalkotó, minden idők gyermekét bámulatra keltő, hatalmas krisztusi eszmének minél teljesebb diadalra vitele céljából egyházunk és társadalmunk minden retege, annak mind köz-, mind tanácsos rendei megmozdulnak, hogy a sirók könnyeit letöröljék; mogmozdulnak erkölcsi és anyagi támogatásukkal s ily módon a szent ügynek mind megannyi derék katonáivá avatják magukat. Kedves lelkésztársaim, — mélyen tisztelt presbytériumok! Induljunk el a nemes harcra! Harcoljunk önmagunk ellen, ha a rideg önzés azt kiáltaná lelkünkben : a mult sivár, terméketlen esztendő után nem telik adakozásra. Sok siró árva meleg könnye fog hálásan felénk ragyogni s nem vész az el, mit ily célra megvonánk 4*