A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1908. augusztus

— 24 átalányt, amely évenkint 200 korona, méltóztassék belátása szerint följebb emelni, mert az éven át nem kis összegű portódijakat az esperesnek saját zsebéből kell fizetni. Ugyszinte kérem az esperesi káplánnak, addig is, mig az állami közigazgatási segély az egyházmegye részére folyósítva lenne, az egyházi törvény II. t.-cz. 72. §-ában biztosított minimális fizetését ez év folyamára már kiszolgáltatni. S e pontnál legyen szabad felemlítenem a pénztárnak és számvevőségnek azon hibás kimutatását, mely a sok munka és gond között is mosolyra derített, s melyet én még eddig észre nem vettem, mely szerint a közpénztári költség-tervezet 2-ik pontjában ezt mutatja ki: „Esperes honoráriuma 421 korona". Holott ezen összegből 200 koronát az esperesi káplán, 200 koronát az esperesi iroda igényel s marad az esperesnek évi 21 korona honoráriuma, melyből a kerület által is megkívánt portó-fizetéseket is teljesíteni kénytelen. És ha már bent vagyunk az anyagiakkafi foglalJnökfég kozásban, még hadd kérjek s említsek föl egy dolgot, díjazása, amelyre égető, elodázhatlan szükség van. Pál apostol azt mondja: aki nem dolgozik, ne is egyék. De ebből következik az is, hogy aki dolgozik, még pedig teljes odaadással, az megérdemli jutalmazásban is a kellő elismerést. Az egyházmegye tanügyi bizottsági elnöke egész esztendőn keresztül nem kis munkát végez. Én tudom, mert vele együtt izzadok sokszor. E helyen lelkiismeretes munkásságra, józan biráló képességre, törvényismeret- s szakértelemre van szükség. Ne kívánjuk ingyen az eredménynyel folytatott nehéz munkát, legyünk elismeréssel a munka becséről s mig a közigazgatási segély folyósítva lenne, kérem a közgyűlést, állapítson meg a tanügyi elnök részére évi honoráriumot, még pedig magasabb összegben, mint amennyit az esperes szerencsés lehet élvezni. o. R. L. E. A mult év örvendetes jelenségei közül fölemlítem azt, hogy az Orsz. Ref. Lelkész Egyesület Budapesten megalakult. Jól esnék lelkünknek szép reményeket fűzni az egyesüléshez! Nagy szükségünk volna nekünk is, református lelkészeknek, a testvéries együttérzés ápolására s ezzel együtt egymásnak krisztusi szeretettől áthatott gyámolitására. Vajha, e szép remé-