A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1898. június

/ — 6 — czélom itt reprodukálni (visszaidézni), annyival kevésbé, mert a törvényjavaslatot ugy a képviselőház, valamint a felsőház is bizonyos, a törvényjavaslatnak előnyére szolgáló módosításokkal elfogadta, ugy hogy már csupán a törvény szentesítése van hátra, melyet, minthogy a törvényjavaslat O cs. és apostoli kir. felsége előleges belegyezésével jött a képviselőház elé, kész törvénynek tekinthetünk. Azonban, ha minden más kifogástól eltekintünk is, 800 frt. a mai viszonyok között csakugyan létminimum s a leik. pályát alig fogja keresetté tenni; a 600 írtról 800 frtra kiegészítés czéljából megszabott 9 év pedig nagyon is nagy idő s mig az idő homok óráján lassan lefolydogál, addig sok szűkölködő öreg lelkésztársunk hallja meg, mint Mózes az Ur elhivó szavát: «Ez a föld, melyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak mondván: A te magodnak adom azt : megmutattam azt, hogy látnád szemeiddel de oda be nem mégy». Ezekre tekintettel még a javaslatnak törvénynyé válása után is bátran feltehetjük, sőt az eszmék tisztázása s a kedélyek megnyugtatása végett szükséges is feltennünk a kérdést; jól tették-e vezerférfiaink, jól tette-e egyetemes konventünk, hogy a törvényt elfogadni határozták el. Az én felfogásom szerint jól tették, mert axiómák: «Jobb valami, mint a semmi» és «Jobb későn, mint. soha.» Ha legnépesebb egyházkerületünk közgyűlése 1848. márczius 21-én, tehát az 1848. évi XX. t.-cz. megalkotása előtt, daczára, hogy az időkori lelkészek az állami fizetéstől idegenkedtek, mert biztosabbnak tartották a saját népünktől szolgáltatott fizetést, mint a pénzügyi kalamitások által zavarba jutható államét, igy határozhatott: «Kívánjuk, hogy minden vallásbeli felekezet egyházi szükségeit az álladalom kincstára teljesítse, hivatalnokait az álladalom fizesse, nyugdijjazza»; mennyivel indokoltabb volt az állami segély elfogadása most, midőn mindnyájan tudjuk, hogy népünk a folyton fokozódó állami adók súlya alatt elvesztette kedvét, sőt képességét az egyház terheinek hordozására, annyira, hogy már ritkaság számba megy az a gyülekezet, mely tagjaira adó-emelést merne indítványba is hozni. Nyugodjunk meg hát a történteken. Magunk részéről mi leiKészek különösen tegyünk meg mindent, ami egyházunk bel- és t