A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1938. október

— 4 guk enyészetet lehelő párájával az emberi kulturának még megmaradt alkotásait — magával az embervilág nagy százalékával együtt — elpusztítsák !... Áldassék az Ür, hogy ettől megkímélt bennünket s él szívünkben a reménység, hogy nem vérontó háborúk árán, — de, a csak ideig-óráig elnyomható, sirbazárható, — végezetre mégis diadalmas erővel feltámadó örök igazság rettenthetetlen, mindent elsöprő erejével egyszer csak elhozza a mi álmaink megvalósulását is: csonka Magyarország helyett ismét — egész Magyarországot!... És itt álljunk meg egy ünnepélyes pillanatra és imádságos lelkünk minden tiszteletével, rajongó szeretetével tekintsünk fel arra a férfiura, aki gondviselésszerű bölcsességgel, igazi fejedelmi lelkülettel irányítja egy jobb jövő felé édes hazánk hajóját s erős férfikezekkel, a tornyosuló veszedelmek idején is remegést nem ismerő karokkal tartja annak kormányát! Néki, a bölcs és erős férfiúnak, kormányzónknak köszönhetjük, hogy Nagy-Magyarországból még ennyi is megmaradt, — hogy annak idején — a nagy vérözön elvonulása után s a nyomába lépő fejetlenség, felfordulás idején a könnyűszerrel zsákmányoló, falánk, ellenséges népek az egész ország területét fel nem prédálták és hogy a gonosz emlékű kommün rombolásai végromlásba nem taszították hazánkat! ... Néki s legendás vitézeinek köszönhetjük mindezt, a jó Isten segítsége mellett. Most azért, — amikor az egész ország nagy szeretettel, igaz lelkesedéssel ünnepelte Öt születése 70. évfordulója alkalmából, — hajtsuk meg Előtte mi is tiszteletünk, bizodalmunk, szeretetünk és reménységünk hófehér zászlóját s kérjük a jó Istent, hogy tartsa meg Ót még sok számos évekig erőben, egészségben, — házanépe s minden igaz magyar ember örömére, boldogságára, égő vágyai, boldog reményei megvalósulására ! Az Ür megőrző, megtartó ereje feletti ezen örvendezésünk mellett volt egy olyan örömünk, amit szűkebb körben csak a magunkénak mondhattunk, amely örömnek hangja talán nem szárnyalta túl a bérceket s völgyeket, — de azért a mi szívünket mégis oly jóleső, édes érzéssel töltötte el,