A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1937. augusztus

gévé tette, hogy a Festetics grófi család fényének további ragyogásáért esedezni meg ne szűnjenek. Ezzel a megemlékezéssel akarom most ís leróni hálánkat az ö családjával szemben. Nagyon hosszú ideig vajúdott ennek a gimnáziumnak a felépítése, mely körül nagyon sokan, így néhai Sárközy István egyházmegyei gondnok, Gombai András másodkurátor, Füredi József alsoki, Csépán Antal nagybajomi, Szentgyörgyi István gigei lelkész és Bíró Sámuel, az alapító gróf ügyésze szereztek hervadhatatlan érdemeket odaadó és szorgos munkájukkal, míg elkészült a ma is fennálló és most internátus céljaira használt régi gimnáziumi épület. 1796. november l-re bevonulhatott az ifjúság és az iskola megkezdhette működését Jakab József alsoki rektor, mint egyetlen tanár vezetése alatt. Hosszú idő kellett, míg az iskolának kissé fellendült a sorsa, míg lehetővé vált a nagy kulturfeladat teljesítése. És egy évszázadon át mind jobban erősödve, végül a millenáris évben vált oly erős intézménnyé, hogy a kormány is szükségét látta egy új gimnáziumi épület emelésének. Ekkor megkezdődött a gyorsabb ütemben haladó fellendülés, amit — sajnos — nem sokáig élvezett az iskola, mert bár az akkori kormány költségvetésébe állított be egy nagyobb összegű államsegélyt, kicsinyes elvi ellentétek lehetetlenné tették annak felvételét, később pedig a Balkán-háború, majd a világháború és a forradalmak ennek a folyósítását megakadályozták. Ezután ismét megkezdődött a szizifuszi munka, amelyet Ravasz László püspök ur oly szépen fejtett ki, amely oly sok falat kenyeret vont el a szegényebbek szájától és oly nagy áldozatokat kivánt a gazdagoktól, mégis csaknem lehetetlennek látszott a megkezdett nagy munka folytatása. Azóta folytonos gond és küzdelem volt a mi életünk és voltak oly időpontok, mikor ennek a fontos kultúrintézménynek a fennállása is kockán forgott. Eszembe jut Ésaiás próféta könyve 6. részének 8. verse, ahol ezt irja a próféta: „És hallám az Ur szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el, és ki megyen el nékünk? Én pedig mondák : ímhol vagyok én, küldj el engemet." Mintha meghallotta volna Istenhez bocsátott fohászkodásainkat egy nemeslelkü férfiú, aki mikor látta, hogy ennek az intézetnek segítőre van szüksége, így szólt: „ímhol vagyok én, küldj el engemet!" Tasnádi Nagy András ur Őméltósága volt ez a férfiú, (Éljenzés) aki a