A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1934. augusztus

- xviii tatva, kérdésére úgyszólván az egész világ, annak majd minden népe, nemzete jajszóval felelhet meg, mert a nehéz kő őt is véresre sebezte, amikor a világháború vértől csepegő fegyvereit a gazdasági harcok nem kevésbbé öldöklő eszközei váltották fel s a más nemzetek életét megbénítani akaró államok elvakult gyűlöletükben nem látják, hogy ugyanakkor önmagukat is gúzsba kötözik, amikor a faji küzdelmek, a világnézeti ellentétek a legádázabb tusáikat vívják s a világháború vérveszteségét még ki sem hevert népek horizontján egy újabb, az előzőnél még borzalmasabb nagy leszámolás sötét képe mered fel: e nagy kataklizmában, amelyben édes hazánkkal együtt egyházunk sorsa is állandóan a lét és nemlét határvonalán áll, mi adhatna erőt, bátorságot, kitartást más, mint a reménység? A reménység a jó Istenben, a mi mennyei édes Atyánkban, aki „nem kisért feljebb, mint ahogy elszenvedhetjük s a kísértéssel egyetemben utat mutat a szabadulásra." „Boldog ember az, aki a kísértésben kitart, mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Ur igért a Otet szeretőknek", De, — s itt tovább folytathatjuk az apostol szavait, — „Senki se mondja, mikor kisértetik, az Istentől kisértetem, mert ő senkit se kisért. Hanem mindenki kisértetik a tulajdon kívánságától. Azután a kivánság megfoganva, bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutván, halált nemz". Vérontásban elfáradt kezét bűnös szivére téve, vallja meg ez a világ, valljuk meg mi is együtt és egyenként, hogy bajainknak, a ránk zúdult nyomorúságnak egy az oka: a bűn! A szeretetlenség, irigység, gyűlölködés, Istentől eltérés, utairól való elhajlás! Ezeket kell levetkeznie a világnak, ezekből kell megtérnünk mi magunknak, ha azt akarjuk, hogy elkövetkezzék reánk a várva-várt jobb kor. A világ, az élet nem lesz jobbá, igazabbá, szentebbé: csak általunk ! Meg kell újulnia mindenkinek érzésben, gondolatban, cselekvésben. Istenhez kell térnünk, hogy O is hozzánk térjen ismétlen ! ... A bárka még ott úszik a vértől zavaros vizek felett, a bárka népe még riadtan, félelemtől s bizonytalanságtól fátyolos szemmel tekint ki a végtelen tengerre, vájjon feltünnek-e már a zöldelő partok, integet-e a biztos kikötő ? Reménységgel, bizalommal nézünk az égre, az onnan lenyúló isteni kéz már mutatja a szabadulás útját. Az Ararát