A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1932. július

- IV drága alkalmakat, elröppenni hagytunk gyümölcsöztethető időket, tétlenkedtünk, elbizakodtunk, magunk lába helyett más lábán járni akartunk, nem szedtük össze minden erőnket, igyekezetünket, hogy ezt az ősöktől örökölt drága, szent örökséget, református Sionunkat átmentsük ezer akadályon, ezer veszedelmen keresztül a késő nemzedék, a bennünket megszámoltató, felelősségre vonó utókor számára. Ma itt állunk a mélypont legmélyén, kínzó önváddal szívünkben, sok keserű csalódás közepette, — aggódva, rettegve az ismeretlen, bizonytalan jövő előtt. Nem tehetünk mást, mint hogy jobbulást fogadva felemeljük szemeinket Arra, aki egyedül képes megszabadítani, megmenteni bennünket: a mennyei Atyához, kinek szeretete, jósága képes egyedül arra, hogy túl halálon, túl enyészeten, a pokloknak minden kapuin keresztül elhozza a világra újra azt a békességet, melynek ölén ismét felvirulhat édes hazánk s anyaszentegyházunk élete is. Mélyen tisztelt Egyházmegyei Közgyűlés! Bocsánatot kérek, hogy ez alkalommal a szokottnál rövidebbre szabott esperesi jelentésemben egyházi életünket, közállapotainkat a mult évinél is sötétebb színekkel rajzolom meg. Ám hasztalan igyekezném szépíteni a dolgokat, elpalástolni a bajt s hiú, csalóka fényt vetíteni a romok, az omladékok fölé: a baj már akkora, a veszedelem oly méreteket öltött, a lét, vagy nemlét válságos kérdését megoldó időpont oly rohamosan, szinte dübörgő léptekkel látszik közeledni, hogy annak hangját elnémítani, szavát elfojtani már nem lehet. Az szól, beszél, kiált maga helyett.., Célom azonban a sötét, megdöbbentő vonásokkal aláfestett helyzetképpel nem a Dante kapuja feliratának: „Hagyjatok fel minden reménnyel" igazolása, hanem ellenkezőleg belemarkolni a szivekbe, megragadni a lelkeket egy féltő-óvó mementóval, hogy még most, az utolsó percekben, a tizenkettedik óra előtt, — az örökkévaló Isten előtti szent felelősség érzetével minden erőnkkel és igyekezetünkkel, még utolsó megszakadni készülő leheletünkkel ís, — ha megrogyó térdekkel s lankadó inakkal is, bár önmagunk is az idegölő, léleksorvasztó életharc mezején száz és ezer sebből vérezünk: mégis próbáljuk tovább állani a vártát, bízó lélekkel, türelemmel, remegő reménykedéssel, — azzal, hogy él az Ur, az erős Isten, ki megszabadítja a Benne bízókat s a koporsó, a sírverem széléről is visszahozza őket.