A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1924. január

- 29 — Nem vette-é azt észre valaki, hogy milyen nagy ösztönszerű hit lehet, milyen öntudatlan hit lehet egy virágban, amelyik kitárja a maga kelyhét, amelyik hogy ha magára maradna, soha, de soha gyümölcsöt nem tudna teremni, mert a porzók jóval magasabban állanak, mint a bibék. De azért az a virág, repce vagy babvirág, az csak vár, valami csudálatos, természetes, ősi hitel, hogy valahonnan — ő nem tudja honnan — valamikor — ő nem tudja, mikor — zümmögve, vigan muzsikálva jönni fog a méh, vagy a dongó, amelyikre ő vár, jönni fog a szellő, amelyikre ő vár, és megtörténik az, hogy ő megnyeri az élet nagy ajándékát, mert addig, mig ez a királyi vendég nála időz, azalatt önnön élete mélységeiben megtermékenyül. Sokszor megszégyenülve állok meg, hogy milyen nagy, kozmikus hit van például egy költöző madárban, akkor is, amikor elmegy, és akkor is, amikor visszajön. Gyűlnek össze, mikor elmennek, akkor sirva és szomorúan. Érzik, hogy egy rettentő végzet, egy fenyegető tragédia leselkedik a hátuk mögött, nekik menni kell. Elborul ennek a tanyának és hazának minden szépsége és dicsősége előttük. Nem tudják, milyen messze van az, ahova mennek, nem is képzelik, hogy fognak átrepülni szárazföldeken és óceánokon. De azért szárnyra kelnek és mennek, ködön át, viharon át, vészen át. Mi viszi őket? Meg se tudjuk mondani. Viszi őket valami öntudatlan, belső indíttatás, amelyre ráteszik az életüket, hogy jó lesz igy, ez majd igazolódik és igy történnek meg azok a beláthatatlan csodák, hogy ezek a parányi fecskék, amelyeket itt is a szélvihar lever az eresz alól, felkelnek és átrepülnek a Földközi tengeren, vagy Afrika déli részein. Vagy amikor onnan vissza kell jönni, hogy teszik fel megint az életüket egy kockázatra. Nem lehet tudni, hogy emlékeznek-e valamire, nem lehet tudni,