A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1915. június

— 6 — Majd a megjelentek szives üdvözlése s a határozatképesség megállapítása után ngs. gondnok ur a következő megnyitó beszédet tartotta: Nagytiszteletü Esperes Ur! Nagytiszteletü és tekintetes egyházmegyei közgyűlés! Mi, kik ebben a gyülekezetben helyt foglalunk, mindannyian a sziv, az érzés emberei vagyunk és én azt hiszem, én ugy érzem, hogy a mi sziveinket, a mi érzéseinket egybeforrasztani csak ugy lehet, s egymáshoz közelebb jutni, egymást megérteni csak ugy tudjuk, ha keressük az alkalmat a közvetlen érintkezésre és szerintem a szivhez, az érzéshez legközvetlenebbül a hang a szó vezet! Ez vezet engem arra, hogy idejüket és türelmüket pár percre igénybe véve itt most felszólaljak. De teszem ezt azért is, mert én ugy érzem, hogy a mai világtörténelmi korszakban ennek a korszaknak nagyfontosságát, a magyar dicsőséget kicsinyelnénk le akkor, ha munkánkhoz anélkül fognánk hozzá, hogy rövid visszapillantásban meg ne emlékezzünk a borzalmakban, szenvedésben, de lélekemelő eseményekben és dicsőségben is gazdag elmúlt 11 hónap eseményeiről. En e percben ugy érzem magamat uraim, mint mikor a világot végveszedelemmel fenyegető és borzalmas villámoktól cikázó fekete felhőkkel vigasztalanul elbontott égbolton váratlanul szétnyilanak a felhők és egy kis résen hirtelen szétárasztja üditő fényét az éltető napsugár, s amikor meglátjuk az ég alján azt a sokszinü vigasztaló szivárványt, mely a vihar végének közeledtét jelzi nekünk. Ma egy éve uraim, hogy e városban, vallásunk templomában az urasztalánál tettem ünnepélyes esküt arra, hogy egyházmegyém ügyeit lelkiismeretesen és becsülettel fogom szolgálni, s alig pár nap után gálád ellenségeink reánk zuditották a poklok minden ördögeit, s lángbaboritották szeretett hazánkat és az egész európát. Beborult akkor a mi egünk és végveszedelemmel fenyegetett a barbár orosz kolosszus, amely minden erejével döngette a Kárpátok bérceit, s annak hágóin és szorosain óriási tömegekben