A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1903. július

— 9 — vunkra esnék, ha a közalap szíveskednék egyházainknak is kölcsönt adni. Egyházaink s gyülekezeti tagjaink szegénységéről, a nagy egyházi teherről lévén szó, csak azért mondottam el mindezeket, hogy bizony okszerűbb gazdálkodással s nagyobb igazsággal és méltányossággal, magunk is kedvezőbbé tehetnénk helyzetünket azzal, hogy több segélyt nyújthatnánk, s ez által a hívekben élesztenénk a reménységet, fokoznánk a bizalmat s erősebbé tennénk a közöttünk levő kapcsolatot, hogy majd ha elérkezik a küzdelem ideje, nagyobb kedvvel, fokozott lelkesedéssel s minden esetre nagyobb erővel harczolhatnánk meg ama nemes harczot. Azonban nem csak az anyagiakban való szűkölködés teszi nehézzé a küzdelmet, hanem van annak más akadálya is. Ne beszéljünk mindig csak a kivülvalókról, hanem szóljunk magunkról is. Az anyagi korlátok mellett, lássuk meg az erkölcsi akadályokat is. A mint emiitettem, minden feltétel megvan arra nézve, hogy jó reménynyel tekintsünk a jövőbe. Az isteni gondviselésbe vetett erős hit, a czélnak — mely leié törekszünk -—- magaszlossága; a híveinkben élő lelkesedés nagy mértékben elegendők a megnyugvásra, de nem egészen. Nekünk vezetőknek is készen kell lennünk, s most volna az ideje, hogy összeszedjük minden erőinket. S ha szétnézek magunk között, a készülődésnek semmi nyomát, jelét nem látom. Nincs meg az együttérzés, összetartás, pedig ez adna egyedül erőt. A züllésnek indult lelkészi körök azt mutatják világosan, hogy teljes közönyösség vett rajtunk erőt. A hová mindenkinek örömmel kellene menni, megragadni az alkalmat, hogy eszmét cseréljünk, megbeszéljük a további teendőket, közügyeink állapotáról értekezzünk, a szőnyegen levő fontos kérdéseket megvitassuk s mint egy irányt adjunk a felsőbb intéző köröknek is: ott csak kevesen -•• számba sem vehetőleg — jelennek meg. így azután nem csoda, ha a közönnyel megveretvén a pásztorok, elszéled a nyáj. Bizony, bizony itt volna az ideje, hogy az apostol szavai szerint: kívánjuk egymást látni, hogy valami lelki ajándékok közölietnének velünk s egymás hite által megerősíttetnénk. Tudjuk, hirdetjük, hogy mikor az apostalok mindnyájan egy házban voltak, egy értelemmel és egy akarattal valának, dicsérvén és áldván az Istent: akkor szállt alá reájuk a szent lélek, s erősítette meg őket: mégis mi nem a szerint cselekszünk! Vehetnénk példát más felekezetüektől, kiknél az erő, hatalom egyedül csak a szoros összetartásban van, pedig e nélkül talán a