A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1883. április

12 retet tette gymnasiumunknak általa is óhajtott kifejlesztése tárgyában, hogy „ismerősei és barátai körében gyámolitani fogja szent törekvéseinket. A haza nagy férfiát és egyik történelmi alakját vesztette a dicsőültben mi pedig nemes szivö pártfogónkat. A tanintézet, a mint értesült e jóltevőnk haláláról, azonnal kitűzte a gyászlobogót, f. évi ápril hó 24-én György napján pedig ünnepélyt rendez emlékére, az egyházmegye is kell, hogy leróvja ez alkalommal kegyelete adóját, tanúsítsa háláját az elhunyt és özvegye iránt, valamint örökösei iránt is, kikben jogunk van méltó utódokat reménylhetni s e veszteséget pótló oly férfiút nyerhetni a ki feltudja fogni azon missiót, a mi a hazai kultura ujabb terén a nagy Festetichnek, a Georgikon és Csurgó alapítójának utódjára a nemzeti jövő érdekében vár. A Festetich névnek nagy múltja fényes jövőjének is záloga. E jelentésem után még csak egy tárgya vau elnöki nyilatkozatomnak. Midőn a nt. egyházmegye ritka, általam mély hálával és kötelességszeriileg fogadott bizalmából az esperesi diszes hivatallal tiszteltettem meg: kijelentettem, hogy miután az esperesi teendőkre programmszerü intentiókkal vállalkoztam, s azoknak foganatosításához 3 évet kevésnek, 5 évet azonban elégnek véltem, kijelentettem, ismétlem, hogy 5 évre vállalkozom az esperességre. Az 5 évet leszolgálhatnom az isteni kegyelem már-már megengedte. Minő sikerrel? . . . programmomat miként töltve be ? nem az én dolgom megítélni. Engem megnyugtat lelkiismeretem, hogy semmi téren, és semmi irányban nem feledtem hivatásomat, nem hanyagoltam teendőimet: tettem annyit, a mennyit a gondviselés csekély erőmnek tenni engedett, a mennyi buzgalmam és phisikai erőmtől kitelt, — talán többet is, mint azok szerették, a kik már esperessé létemkor ép aktivitási programmomat perhorreskálták. Ámde cselekvésem iránya meggyőződésem öntudatosságából származott, saját individuálitásomból kilépnem tehát, ha lehető lett volna, sem leendett indokolt s miután törekvésem a közérdekek előmozdítását czélozta, személyi tekinteteknek nem hódolhatott meg. Hogy áldozatul kelle hoznom ez iránynak szivemnek nem egy érzelmét s nem egy baráti viszonyát életemnek, az a közpályán elvszerü következetességgel haladók sajnos helyzetéből kifolyólag, az én helyzetemnek is logikájában feküdt: élősdi politikát követni tiltván határozott mély meggyőződésem. Esperességrőli lemondásomat tehát, nem a zsinati törvények