A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1931. július

— 16 — és tanítói kar derék tagjainak a sorsa is, akiknek, főleg a lelkészeknek megélhetési színvonala ahhoz a képesítéshez, amelylyel rendelkeznek, ahhoz a társadalmi álláshoz, melyet betöltenek és ahhoz a működéshez, amelyet kívánunk tőlük, már eddig is nagyon alacsony és teljesen elégtelen volt és ez az életszínvonal az utolsó évben még nagyobb mértékben sűlyedt alá, hiszen a megérdemelt és lelkiismeretes kötelességteljesítéssel megszolgált járandóságaiknak pénzértékben kifejezett összegét úgy a lelkészek, mint a tanítók csak részben kaphatták meg, holott a megélhetési nehézségek egyáltalában nem könnyebbedtek meg; főleg a sokgyermekes és gyermekeiket iskoláztató családok helyzete súlyosbodott meg ismét ezen a réven. Sajnos, az állam részéről jövő támogatás emelésére, mint a mai nehéz helyzetből kivezető útra, alig számíthatunk belátható időn belül, hiszen az utóbbi évek folyamán a helyett, hogy az államsegélyek jogos igényeink kielégítésére a törvényes mértékre emelkedtek volna, azok fokozatos csökkentését kellett tapasztalnunk. Az adócsökkentési segély, amely legközelebbről érinti főleg kicsiny, segítségre leginkább reászorult egyházainkat, ma már csak 40o/

0-a az eredetinek, amely bennünket jogosan megilletett. Iskoláink fenntartásánál is sokkal nagyobb terhet viselünk ma, mint viseltünk régebben, mert hiszen az állam jóval kisebb százalékkal járul hozzá ezekhez, mint azelőtt. Nagyon jól tudjuk, hogy az állam is nehéz helyzetben van, hiszen az államot az állampolgárok összessége alkotja és azok adófilléreiből kell az állam költségvetését fedezni, így akkor, amidőn a súlyos és tarthatatlan gazdasági válság folytán az állam polgárainak majdnem összessége oly roppant nehéz helyzetben van, akkor az állam elsőrendű kötelessége, hogy kellő takarékossággal bánjon az állampolgárok adójából befolyó és pedig, sajnos, az újabb időben nagyon is gyéren és nehezen befolyó állami bevételekkel. Teljesen megokolt, hogy az állam költségvetése állandóan és fokozatosan csökkenttessék. Azonban a lehetőséghez képest mégis arra kellene törekednünk, hogy ez a takarékosság lehetőleg ne az egyházak nagyon is megokolt és közérdekű szükségleteinek rovására történjék, mert hiszen az ily módon megtakarított összegeket az egyházak lévén kénytelenek pótolni, azoknak viselése az egyházak tagjaira, tehát ismét csak az adófizető polgárokra és pedig azoknak az összesség helyett kisebb köreire lesz áthárítva, amelyek azokat még nehezebben