A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1928. július

— 11 — könnyelműen és meggondolatlanul átengedi, nincs szüksége az egyháznak, az ilyenekkel, akik csupán a statisztikában szerepelnek reformátusok gyanánt, lélekben és valóságban azonban nem, azokkal minden közösséget meg kell tagadni, azokat rendes egyháztagoknak, szerintem, lehetetlenség tekinteni. A jövőben rendelkezésünkre fognak állni az egyház fegyelmezési rendelkezések abban az enyhébb formájukban, amelyben a zsinat azokat elfogadta; módunk lesz alkalmazni a fegyelmi büntetések legsúlyosabb formáját, az I. t.-c. 108. §-ban meghatározott jogoktól való megfosztást, amely büntetésnek alkalmazása csak azért lesz nehézkes, mert az új törvény szerint az összes büntetések maximuma 5 évi időtartamra szabhatók ki; természetesen a feltételek változatlan fenforgása esetén azok újból kiszabhatók. Azt, hogy reverzálist adó egyének semmiféle egyházi tisztségre választhatók ne legyenek, még törvényes rendelkezés hijján is, egészen természetesnek kell tartanunk. Sajnosan kell megállapítanom, hogy nemzetünknek s ezen belül különösen protestáns, illetőleg református egyházunk híveinek egyes rétegeit súlyosan pusztítja a nemzetgyiíkos betegség, az egyke, mely, sajnos, a mi egyházmegyénkben is felütötte már a fejét, de még nagyobb mértékben lépett fel a szomszéd egyházmegyékben. Ezzel a nagy nemzetpusztító betegséggel szemben fel kell venni a harcot az államnak, társadalomnak és egyháznak egyaránt. Minden lehető fegyvert meg kell ragadnunk, minden elképzelhető módot fel kell használnunk ennek leküzdésére, mert csak így érhetünk el sikert. Természetesen elsősorban az állami beavatkozástól várható eredmény, azonban nem szabad sohasem elismernünk, hogy az egyház e tekintetben gyengébb lenne, mint a világi hatalom. Az egyke elleni küzdelemből az egyháznak is ki kell tehát vennie a részét, különösen ki kell vennie a mi egyházunknak, melyet ez oly közelről fenyeget. Az egykének, mint szörnyű bűnnek, úgy szószéken, mint egyebütt nyilt ostorozásával és a lelkek egyénenkénti müvelésével is küzdeni kell e nagy nemzetpusztító betegség ellen, rá kell mutatni káros következményeire, arra, hogy ha ez továbbra is tizedeli a magyarság, főleg a magyar reformátusság sorait, megáshatja sirját nemcsak református egyházunknak, hanem magyar nemzetünknek és hazánknak is. Nem akarok itt részletesen foglalkozni az egyke kérdésével, bár, azt hiszem, joggal elmondhatom, hogy elég alaposan tanulmányoztam ezt a súlyos és nehezen orvosolható bajt, hiszen én voltam az első, aki jóval előbb, mint Huszár Károly volt miniszterelnök, akiről általánosságban azt hiszik, hogy elsőnek tette szóvá e nagy nemzetpusztító veszedelmet, még a mult év tavaszán rámutattam erre, a képviselőházban foglalkozva annak általános nagy jelentőségével, nemzeti és országos szempontból. A dunántúli református egyházkerület mult év őszén tartott közgyűlésének határozata folytán