A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1928. július

— 11 — könnyelműen és meggondolatlanul átengedi, nincs szüksége az egyháznak, az ilyenekkel, akik csupán a statisztikában szerepel­nek reformátusok gyanánt, lélekben és valóságban azonban nem, azokkal minden közösséget meg kell tagadni, azokat rendes egyháztagoknak, szerintem, lehetetlenség tekinteni. A jövőben rendelkezésünkre fognak állni az egyház fegyelmezési rendel­kezések abban az enyhébb formájukban, amelyben a zsinat azokat elfogadta; módunk lesz alkalmazni a fegyelmi büntetések legsúlyosabb formáját, az I. t.-c. 108. §-ban meghatározott jogoktól való megfosztást, amely büntetésnek alkalmazása csak azért lesz nehézkes, mert az új törvény szerint az összes bünte­tések maximuma 5 évi időtartamra szabhatók ki; természetesen a feltételek változatlan fenforgása esetén azok újból kiszabha­tók. Azt, hogy reverzálist adó egyének semmiféle egyházi tiszt­ségre választhatók ne legyenek, még törvényes rendelkezés hij­ján is, egészen természetesnek kell tartanunk. Sajnosan kell megállapítanom, hogy nemzetünknek s ezen belül különösen protestáns, illetőleg református egyházunk hívei­nek egyes rétegeit súlyosan pusztítja a nemzetgyiíkos betegség, az egyke, mely, sajnos, a mi egyházmegyénkben is felütötte már a fejét, de még nagyobb mértékben lépett fel a szomszéd egy­házmegyékben. Ezzel a nagy nemzetpusztító betegséggel szem­ben fel kell venni a harcot az államnak, társadalomnak és egy­háznak egyaránt. Minden lehető fegyvert meg kell ragadnunk, minden elképzelhető módot fel kell használnunk ennek leküzdé­sére, mert csak így érhetünk el sikert. Természetesen elsősorban az állami beavatkozástól várható eredmény, azonban nem szabad sohasem elismernünk, hogy az egyház e tekintetben gyengébb lenne, mint a világi hatalom. Az egyke elleni küzdelemből az egyháznak is ki kell tehát vennie a részét, különösen ki kell vennie a mi egyházunknak, melyet ez oly közelről fenyeget. Az egykének, mint szörnyű bűnnek, úgy szószéken, mint egyebütt nyilt ostorozásával és a lelkek egyénenkénti müvelésével is küz­deni kell e nagy nemzetpusztító betegség ellen, rá kell mutatni káros következményeire, arra, hogy ha ez továbbra is tizedeli a magyarság, főleg a magyar reformátusság sorait, megáshatja sirját nemcsak református egyházunknak, hanem magyar nem­zetünknek és hazánknak is. Nem akarok itt részletesen foglal­kozni az egyke kérdésével, bár, azt hiszem, joggal elmondhatom, hogy elég alaposan tanulmányoztam ezt a súlyos és nehezen orvosolható bajt, hiszen én voltam az első, aki jóval előbb, mint Huszár Károly volt miniszterelnök, akiről általánosságban azt hiszik, hogy elsőnek tette szóvá e nagy nemzetpusztító vesze­delmet, még a mult év tavaszán rámutattam erre, a képviselő­házban foglalkozva annak általános nagy jelentőségével, nem­zeti és országos szempontból. A dunántúli református egyház­kerület mult év őszén tartott közgyűlésének határozata folytán

Next

/
Oldalképek
Tartalom