A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1925. szeptember

fenntartom és szükség esetén megvédelmezem. Erre a hivatásra lettem elszólítva az egyházmegyei gondnokká történt megválasztás által, amely diszes tisztségre való megválasztás, bárkit érjen is az, a legnagyobb mértékben megtisztelő és nagyértékü, rám nézve azonban még különösebben kitüntető az két okból; egyrészt, mert a gyülekezetek egyhangú elhatározásával, másrészt, mert ily aránylag fiatal korban ért a közbizalom e megtisztelő megnyilatkozása. Hogy erre a hivatásra gyengeségem mellett erőt nyerjek, vissza kell szállnom elköltözött nagyjaink emlékéhez, hogy az ő példájukból merítsek hitet és erőt jövendő hivatásom teljesítéséhez. Nemcsak puszta kötelességből, hanem szivem legmélyéről jövő őszinte meleg érzéssel emlékezem itt meg kiváló elődömről, Istenben boldogult Kulin Sándorról, akit élete delén, munkaerejének teljességében ragadott el közülünk a Végzet, miként a kisebb fák közül kimagasló tölgyet kitépi a pusztító vihar. A régi református kurátorok családjából származott Ő, abból a nemzetségből, amelynek tagjai hosszú generációkon keresztül szolgálták hazájukat és egyházukat; szolgálta Ő is mindkettőt, az ősi tradíciókhoz hiven, igaz református keresztyén hittel és az egyházhoz való ragaszkodással, nemcsak bensőleg érezve, hanem külsőleg is kifejezésre juttatva azt, erősítve abban másokat is. Az egyházi tisztet viselő puritán magyar kálvinista világi férfi igazi mintaképe volt Ő, aki méltán például szolgálhat az egyetemes papság elvének az életben való megvalósítására. Az Ő emléke és példája az, ami engem elsősorban erősít új hivatásom betöltésében. Kulin Sándor egy olyan iskolához, egy olyan gárdához tartozott, amelynek tagjai egy a mainál magasabb színvonalú, nemes felfogású légkörben nevelkedtek, abban éltek és működtek, magasabb eszményekért lelkesedni és azért dolgozni tudtak. Ennek az iskolának, ennek a gárdának feje az a férfiú volt, aki nemcsak egyházunknak volt örökké felejthetetlen emlékű, messze kimagasló hatalmas vezéralakja, hanem a magyar nemzetnek is szellemi és lelki nagyságával példátlanul, egyedül álló, vezetésre egyedül hivatott, de életében — sajnos — kellőképpen meg nem becsült vezére, nagy nemzeti mártírunk: Tisza István. Az Ő vértanú halála — miként nemzetünk történetének utolsó szomorú időszaka bizonyítja — egyet jelentett a magyar nemzet balsorsával, miután pedig a magyar protestáns egyház sorsa mindenkor egybe volt forrva a magyar nemzetével, egyet jelentett ez a mi egyházunk balsorsával is.