A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1922. június

képzőintézeti tanár, presbiter és ez időszerint egyházközségi pénztáros, 1921.szept. 18-án indítványt terjesztett elő a presbitériumban, a melyben a többek közt ezeket mondja: „A minden téren történt nagy változások arra intenek bennünket, hogy a lélekben, hitéletben és igy egész gondolatés érzésvilágunkban együvé tartozók vegyék számba egymást és szinte egymás gondját vegyék fel"... Különösen igy kell eljárni annak az egyháznak, a melynek fennállását anyagilag tisztán hivei biztosítják ... Cselekednünk kell, hogy a csüggedt lelkeket egy erősebb közösségbe belekapcsoljuk ; hogy a krisztusi szeretetet valóban gyakoroljuk; hogy buzgó lelkű lelkészünknek ugyanezt hangoztató beszédeit tettre váltsuk; Ő az ige hirdetője, mi a követők; ó a gyújtó, mi a tüz ápolói legyünk. Egy az érzésünk, egy az akaratunk, legyünk eszméinek megvalósítói, az ő munkatársai." — Ezt az idézetet nem azért jegyeztem ide, mert bizonyos dicséret van benne rám nézve, hanem azért, hogy kiemeljem azt a helyes, igaz felfogást, a mi megnyilvánul benne az egyházközségi tagok, még inkább a presbiterek kötelességeit illetőleg. Nevezetesen: a lelkész a munkavezető, a presbiterek az előmunkások, a más egyháztagok a munkások kell, hogy legyenek. Mivel minden épitő munkának a gyülekezetben a presbitériumból kell kiindulnia, alakítson az elöljáróság a saját tagjaiból, meg a nőegylet és leányegylet 6-6 tagjából egy református gondozó bizottságot. Ez a bizottság 1922. febr. 28-án tényleg megalakult, a következő osztályokkal: 1. szegénygondozó szakosztály; 2. hitélet gondozó-; 3. árvákat gondozó-; 4. beteggondozó-; 5. tanácsadó és jogi-; 6. cselédgondozó-; 7. szabadoktatási szakosztály ... Ilyen uton módon már lehet ápolni a testvéri összetartozandóságot. Ennek a szép és nemes munkának megindulása engem, mint helyi lelkészt annál nagyobb örömmel tölt el, mert már 1909-ben, a Kálvin-jubileumok évében ha-