A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1904. június

a csekély eredményt a tanító hanyagságának kellett felróni; egészen képes és munkabíró erők is csekély sikert mutattak föl. Az illetőket figyelmeztettem, hogy gondosabban végezzék kötelességüket. Amikor ilyen nem kellemes kötelességet teljesítek, arra kérek mindenkit, gondolja meg, hogy eskü alatt szolgálok! Csak imént emiitettem, hogy az aggasztó jelenségek a nagy egyházi adó és a szinte elodázhatatlan építkezések miatt egyre szaporodnak. Itt a templom, amott az iskola, itt a lelkészlakás, amott a tanítói volna újraépítendő, vagy legalább is nagyobb költséggel a kor követelményeinek s az egészséges lakás feltételeinek megfelelően rendbe hozandó; de nincs, igazán nincs hozzá elég ereje a gyülekezetnek. Nem az a nép voltunk mi, akiket a világi hatóságnak kellett volna sürgetni arra, hogy gyermekeink illő oktatásának alapfeltételeit teremtsük elő; megtettük mi azt dicséretreméltó áldozatkészséggel magunktól is, megtettük ahol és amig csak lehetett. És most mégis a lefolyt évben öt ilyen sürgetés jött hozzánk, közöttük egy tanitólakás építését sürgeti, hogy okleveles tanítót kaphassunk. Nem az a nép voltunk mi, kik a templomra s azzal összetartozó lelkészlakásra meg ne hoztuk volna áldozatunkat önként és jókedvvel, sokszor szinte erőnk kimerüléséig, de a mai viszonyok, mik lényegesen különböznek a régiektől, szűkre szorítják adakozásra különben hajlandó markunkat. És itt kell keresni igen tisztelt Közgyűlés annak az okát, hogy oly elemi erővel tört ki az autonómiájára századokon át annyira féltékeny, annak megtartásáért oly sok áldozatot hozott két protestáns egyház legjobb fiainak a szivéből is az óhajtás: 1848 : XX. t.-cz. jöjjön el a te országod! Ebben kell keresni az okát annak is, hogy ma már nincs az országban se olyan politikai párt, se olyan előkelő szóvivő politikus, aki nemcsak méltányosnak és illőnek, de elodázhatatlanul szükségesnek is ne tartaná a protestáns egyházak egyházi adóterhének állami segélylyel való csökkentését. De ám nem elég mindezt csak szóval elismerni, hanem cselekedni kell gyorsan, mert nem megszokott frázis, de való igazság, hogy „veszedelem van a késedelemben!" Lelkészeink- és tanítóinknak mind nagyobb és nagyobb erővel meg-megujuló zörgetése is fizetésüknek illő rendezése iránt az igazi szükségnek nyomasztó érzéséből fakad és semmiképpen se puszta utánzása annak a minden életpájára kiterjedő mozgalomnak, amely