A Őrségi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. november, 1937. április, 1937. július

-66 visszagondolnak gyermekkorukra, amikor a vadvirágos réteken a lepkék után szaladgáltak és a sok szép mezei virágból bokrétátkötöttek. A nemzet legdrágább, legféltettebb kincse; a gyermek, az ifjúság. Ezért kiséri a költségvetés tárgyalását akkor, amikor a közoktatásügyre kerül a sor, oly nagy érdeklődés. — Az ifjúság olyan lesz, amilyenné nevelik. Kimondhatatlan felelősség nyugszik a mi vállainkon. Megformálni a jövő nemzedék lelkületét. Az emberi társadalom valahogyan ugy érzi, hogy e zugó-zajgó világban, a reménytelennek látszó sivatagban csak egy oázis van: az iskola. A családi nevelés sok családban — sajnos — elvesztette régi jelentőségét. A megélhetési nehézségek, a családfő munkája, a családanya elfoglaltsága és sok más körülmény játszik szerepet abban, hogy a családi neveiéi, nem tudja mindenütt betölteni azt a hivatást, amit pedig joggal elvárhatunk tőle. A család sok helyen teljesen az iskolára bizza a nevelés nagy munkáját. Addig pedig az utcában, rossz pajtások között nevelődik a gyermek. Gyakran fordul elő ilyenformán, hogy ártatlannak vélt gyermek lelkében valósággal burjánzik a dudva, a neveletlenség. így aztán megtörténik igen sokszor, hogy az iskolában a gyermek jól viseli magát, otthon és az u'cán pedig engedetlen, konok, káromkodó, csunyaszáju kis haramia. A szülő pedig vagy nem törődik, vagy nem akar törődni gyermekével. Az apa azért nem tud gyermekével foglalkozni, mert a gond és a munka emésztik fel minden idejét; a munkában elfáradt anya pedig inkább egy kézlegyintéssel, vagy egy pár erőtlen korholó szóval intézi el a kilengéseket. A nevelőre marad tehát a családi nevelés gondja is. A társadalom arra gondol, hogy a nevelő minden gondtól mentes egyén, aki teljes megelégedettségben él és aki 60-70 gyermekkel is el tudja érni — legalább az iskolában azt, amit odahaza a szülő 2-3 gyermekével nem tudott elérni. De hát igy van e ez a valóságban? A tanitó csakugyan gondnélkül él? A társadalom gondoskodott már róla, hogy a fanitónak ne legyenek súlyos megélhetési gondjai, gyermekeit iskoláztathatja, ha beteg P, vagy valamelyik családtagja, nem okoz nehézséget a gyógyítás? Sajnos, ezek a kérdések nagyon nyugtalanítják a tanítót és igy a nevelés munkáját nagyon megnehezítik. Nem ildomos mindig a sérelmeket hangoztatni, nem lehet örökké elégedetlen táborba tartozni, de egészen elhallgatni sem szabad. Nemcsak magunkért, hanem a gondjainkra bízott ifjú lelkekért is meg kell adni a lehetőséget, hogy a tanitó kevesebb gonddal élhessen, ne foglalja el mirden idejét a családjáért való gondoskodás, hanem ieljes erejével a haza újjászületésének nagy munkáján dolgozhasson,