A Őrségi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1927. július

— 7 tesül Koós Juliánná okleveles kántortanítónőt alkalmaztam a lefolyt tanévben. Pusztarádócon a nyugalmazott tanító tanított. Felterjesztésemre püspök úr Őméltósága Császár Ede ispánki, Szabó István veleméri tanítókat igazgatói címmel tüntette ki. E kitüntetés lelkesítse őket továbbra is buzgó munkásságukban. Egy igen fontos és egyházmegyénkre nézve is igen örvendetes eseményről teszek most nagy lelki örömmel jelentést. Ismétlem, nagy lelki örömmel teszem ezt, mert esperesi szolgálatomnak becsvágya abban csúcsosodott ki, hogy megérhessem azt, hogy a hires Vasvármegyének székvárosában, a fényes történelmi multu, hazánk nyugoti kultur városában, Szombathelyen a református egyház megalakuljon. Már esperességem első éveiben megindult az erre irányuló munka, de a közbejött vérzivataros idő, a hazánkat ért súlyos csapás hátráltatták ez édes reménység megvalósulását. Leborulva adok hálát Istennek, hogy szombathelyi református híveink szivét megihlette, felbuzdította, hogy egyházmegyénknek és Szombathelynek azt az igazán feltűnő hiányosságát, hogy ott református egyház és lelkész nem volt, most megszüntették. E hó 3-án 107 egyháztag jelenlétében az általam összehívott közgyűlésen az 1883-ban az evangélikus egyházzal kötött szerződést felmondották, erről az evangélikus egyházat értesítették, az önálló református egyház megalakulását kimondották, főgondnokot, gondnokot, presbitériumot megválasztották és a református lelkészi díjlevelet kiállították. Kimondhatatlan nagyfontosságú esemény ez református egyházunkra nézve, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az egész Dunántúlon három megyei székváros volt olyan, ahol református egyház nem volt és pedig: Zalaegerszeg, Szombathely és Sopron. Igazán a Szentlélek munkájának kell tulajdonítanunk, hogy ezen három városba csaknem egyszerre vonul be diadalmasan a mi református egyházunk. Áldassék érte a megsegítő nagy Isten, az Ö áldása legyen azokon az ősök hitbuzgoságát követő vezető férfiakon és egyháztagokon, akik a mai kor intő szavát egyházunkra vonatkozólag is megértették, jó példájukkal, áldozatkészségükkel ezt a szent ügyet diadalra vitték. De midőn református egyházunknak az említett három városban való megalakulása felett örvendünk, nem tehetünk róla, akarva-nemakarva felújul szivünkben az a sérelem, hogy a harmadik várost, Sopront — az egyházkerületi közgyűlés egyházmegyénk megkérdezése nélkül, tehát az E. T. I. t.-c. 11. §. rendelkezésének ellenére — elszakította egyházmegyénktől. És ezt tette akkor — 1906-ban —, amikor egyházmegyei közgyűlésünk 8. jegyzőkönyvi száma alatt kiküldte Fülöp József és Éhen Gyula tanácsbirákat, „hogy személyes érintkezés utján igyekezzenek megállapodásra jutni az ottani hivekkei a szervezkedés kérdésében, s mihelyt az ügy odáig fejlődött, haladéktalanul fogjanak hozzá a szervezkedés munkájához". Az egyházkerületi közgyűlés ezen határozatunkat végrehajtani sem engedte, hanem minden indokolás nélkül meghozta következő határozatát: (1906. jkv. 193.) „a bizottság szomorúan szemléli az őrségi egyházmegye