A Őrségi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1919. október

nyájan ismertük, mindnyájan szerettük, becsültük, tiszteltük és mindnyájan ajkainkra vesszük a szavakat: Jaj nekünk, mert elesett a mi fejünknek koronája! — 14 évig volt egyházkerületünknek főgondnoka, ez a 14 év a legnagyobb politikai harcok ideje volt, ő volt a harcok tüzpontja úgy a háború előtt, mint alatt. Mint megingathatlan szikla-jellem állotta a harcot és ezen idő alatt is a legnagyobb készséggel szolgálta egyházunkat rendíthetlen kálvinista hitével, elméjének csodás erejével. Hálánk, elismerésünk, fájdalmunk kisérte e nagy férfiút sírboltjába. Elévülhetetlen érdemeit örökítsük meg jegyzőkönyvünkben. Egyházmegyénk tisztviselő karának egyik buzgó tagja is elköltözött az élők Sorából. Mező Gyula tanácsbiró úr meghalt 1918 december 1-én 72 éves korában. Mint egyházmegyei jegyző, majd tanácsbiró, kerületi képviselő, tanügyi bizottsági tag 21 évig szolgálta egyházmegyénket a legnagyobb odaadással. Gyűléseinkről sohasem hiányzott, a kiküldetések alkalmával reá bizott ügyekben hűséggel járt el mindenkor. Elköltözését szivünk mélyéből mindnyájan fájlaljuk, emlékét jegyzőkönyvünkben megörökítjük. Egyházmegyénk tanítói karából meghalt Papp Béla nyűg. tanító. — 1880 szeptember 1-től 1915 szeptember l-ig, tehát 35 évig szolgált egyházmegyénkben. A legképzettebb tanítók közé tartozott. S inig súlyos családi viszonyok meg nem bénították munkaerejét, iskolája a legjobbak közé tartozott. Különösen a vallási tárgyakat oly ügyességgel tanította, hogy tőle sok tanító társa példát vehetett volna. Egyházunk hü tagja volt s bárhol szolgált, lelkészével szemben mindenkor tisztelettel viseltetett. Elköltözését méltán fájlalhatjuk és ennek jegyzőkönyvünkben adjunk kifejezést. A szomorú viszonyok miatt az egyházlátogatást nem tarthattuk meg. Április 12-én 178 019. szám alatt kibocsátott körlevelemben azonban felhívtam az egyházakat, hogy ha az egyház békéjét zavaró körülmények merülnének fel, oda ki fogok menni, sőt szükség esetén főt. Püspök úr is ki fog szállani. Ä hozzám beérkezett jelentések alapján örömmel jelenthetem, hogy kiszállásra nem volt szükség, csupán a szalafői lelkész úr jelenti az egyháztagok hideg közömbösségét, azonban a helyzet — mint utóbb értesültem — már itt is javult. A legnagyobb elismerés illeti híveinket, hogy az egyház és lelkész iránti hűségüket, ragaszkodásukat a minden oldalról jövő izgatás, ígérgetés, vallás- és lelkész-kigúnyolás dacára is megtartották és ennek szinte tüntetőleg adtak kifejezést. Amily szomorúan láttuk a hazai és társadalmi viszonyok lángbaborulását, láttuk, hogy tapasztalattal nem biró törtető ifjoncok újságcikkekben és egyéb módon lángba akarták borítani az egyházi viszonyokat is, halált kiáltottak egyházunk négyszázados szervezetére — hirdették, hogy csak ők, csak ők tudják megmenteni a református egyházat —, ép oly örömmel tapasztalhattuk, hogy népünk józan gondolkodásán megtörtek ezek a törekvések és megszégyenültek a magu-