A Mezőföldi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1910. augusztus
tolt sirra, gyász, siralom jajszava hangzik füleinkbe, midőn lélekben oda szállunk a dégi temetőben porladó, korán elment Jézus szolgája: Kovács Géza szeretett testvérünk sirjához. Az özvegy papné, a még árva, a pásztor nélkül maradt nyáj, sok keseredett sziv siráma, könnyeket fakaszt szemeinkben. Ha az elnémult költő dicsőitő dalt érdemel édes, bús dáliáiért, — könnyet érdemel a mi lelkésztestvérünk, mert Jézusi szivvel szeretett — 31 évig volt lelkiattyja a dégi egyháznak. — Felejtés moha bár takarja sirod, — édes testvér! E szerény lap őrzi neved, emlékedet; — melyet ha olvas érdemes utód, tudjon hevülni tettdús életed nyomán! Isten veled! Kesergő családjának vigasztalására szolgáljon részvétiratunk és érettük felbocsátott imánk! Az egyházi élet terén szorosan minket érdeklő „nagyobb" esemény hazánkban nem fordult elő. Mintha a közelmúlt dicső ünnepeiben magának erőt gyűjtő ogyházias, vallásos érzület, a nyert erőt az egyház belső és külső építésére fordítaná csendes munkamezőn. — Örömmel észlelhető sok helyen a pezsdülő élet, mely hat, alkot, gyarapit, sebeket kötöz, könnyeket töröl, elhagyatott gyermekeket ölel védő kebelére. A mi egyházunknak — soha szívbeli fásultságot nem mutatott hivei, kiveszik részüket tehetségük szerint a szent munkából. Pedig nélio! túlzottan igénybe van véve adakozási jókedvünk. Nem érdemileg, mert az nincsen, — sem ránk veszélyes voltánál fogva, mert minket nem érinthet az iszapos hullám,— csupán a történeti szemlélődés, főképen az erősen protestáns német nemzet erélyességének jóleső tapasztalása és az erélyesség megtisztelő