A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. május, 1933. szeptember

9 és azt a képet egybeveti egyházmegyénk életének mai képével, az nem várja az én bizonyságtételemet, hanem a szíve ösztönzésére mond köszönetet az eddigi kiváló vezérnek. Most az atyák Istene gyülekezeteink bizalma által engem állított a helyébe. Remegő szívvel köszönöm meg a bizalmat és leborulok alázatosan az Isten akarata előtt. Tudom, hogy a jövőért történt, a jövendő munkáért és az elkövetkező sebekért. Vállalom is mindezeket. De én abban reménykedem, hogy a mi jóságos és mindeneket látó Istenünk most azért állított egy talentumos szolgát a vezérségbe, mert Anyaszentegyházunkra és egyházmegyénkre békésebb és kevésbé megpróbáló idők következnek. A felújuló egyházías élet, az áldozatokban és építő munkában mind több és több helyen megnyilvánuló hűség és szolgálatkészség táplálják ezt a reménységemet. De ezért látom azt is, hogy még az ég nem derült és nem tiszta. Anyaszentegyházunk felett még sötét felhők járnak. Egyházi törvényeink még nincsenek szentesítve, lelkészképző intézetünk sorsa bizonytalan, református tanítóképzőnk még nincsen, sőt újabban elemi iskoláinkat is el akarják venni. Azokat az iskolákat, amiknek köveit nehéz viszonyok, vagyontalan iparosok, nádfedeles házban lakó földmívesek, apátlan árvák és ezeket eltartó özvegy édes anyák hordták össze, verejtékükkel rakták meg falait, kenyerük árán építették meg a tetőket és török rabigában, idegen zsarnokságban, vallás üldözések, vértörvényszékek, gályarabságra hurcoltatás idején is megvédték és megtartották. Tanunk a történelem és a világ, bizonyítják szent jogaink és igazságunk, hogy ezek az iskolák Isten és ember előtt a mieink, büszkeségeink, dicsőségünk, mert azok századok óta egyháznak, társadalomnak és államnak munkás, becsületes, istenfélő és áldásos életű embereket neveltek és adtak. Ne higyje senki, hogy ha ezeket az iskolákat elvenné tőlünk, az áldásokat, mik belőlük századokon át fakadtak, leköthetné magának. Kiölné belőlük a lelket. Mint Dugovics Titusz Belgrád faláról a törököt lerántaná magával a mélységbe, a halálba, de ez már nem lenne hősies halál. Én hiszem, hogy az a jó Isten, ki elődeinket és atyáinkat az elmúlt századok viharaiban és megpróbáltatásaiban megsegítette, minket is megsegít. Csak hívek legyünk örökségünkhöz, csak a hitünk legyen erős és az életünk tegyen tanúbizonyságot arról, hogy nekünk egy Istenünk van: az Atya — és egy Urunk: a Jézus Krisztus. (I. Kor. 8, 6.) Én semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. (Csel. 20, 24.) Az én népem a világon rokontalan, sokat szenvedett nép. Több mint ezer esztendőn át, sokszor lételét is kockára téve, vérét áldozva, védő