A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1928. április, 1928. augusztus

Nf. E. К. Sók vérző sebe van egyházunknak, sok nehéz kérdés vár megoldásra. Sebeink között talán legjobban fáj az állampolgársággal nem biró lelkészeinknek teljesen bizonytalan, szomorú helyzete. Miniszteri Ígéretet kaptunk ugyan a kedvező elintézésre, de még mindig hiába várjuk ezek beváltását. Meleg részvétünk kiséri e szerencsétlen hitíestvéreink sorsát, sajnos egyéb befolyást gyakorolni ügyükre nem tudunk. Lelkészeink fizetését, nyugdíjazását rendezte ugyan az úgynevezett kongrua törvény, de ebben a törvényben, az osztályba sorozásban oly sok megszégyenítő sérelem van az egész lelkészi testület ellen, hogy ennek a törvénynek a revisiójára szüntelenül törekednünk kell. Lelkem egész melegével fordulok lelkész özvegyeink és árváink nyomorúságos sorsa felé. Ő rajtuk segíteni kellene bármi módon, ha azt nem akarjuk, hogy kolduljanak. Az ő érdeküket szolgálja ugyan a mult évi határozatunk, az eddigi országos nyugdíjintézet további fenntartása, azután az egyházmegyei gyámintézet alapjainak gyarapítása, de talán még intensivebben kellene az ő ügyüket felkarolnunk. Egyházi törvényeink sok önmegtagadás, autonom jogainkról való sok lemondás után végre, hisszük, hogy a megerősítés stádiumába jutottak és igy hinnünk kell, hogy ezzel elkövetkezik végre az alkotó munka időszaka is. A legelső teendő mindenesetre: lelkész nevelő intézetünknek rendes theológiai főiskolává való kiépítése lesz, azután meg legalább egy tanítóképző intézet felállítása, mert hogyan töltjük be másként a halálozás és nyugdíjazás által megüresedett tanítói állásokat. Ennek a tanítóképző intézetnek a felállítására ugyan a közeljövőben nincsen lehetőség, de feladnunk az erre irányuló törekvést még sem szabad. A legnagyobb sérelem talán iskoláinknál érte egyházunkat. Állami hatóságaink leplezetlen egyházellenes tendenciával és a nemzeti állam kiépítésére való céltudatos törekvéssel folyton sértegetik autonómiánkat, mindig több — és több terhet raknak vállainkra, úgy hogy már csak nagy áldozatok árán tudjuk tartani iskoláinkat És én mégis azt mondom uraim, hogy ameddig csak lehetséges, ragaszkodjunk iskoláinkhoz. Ma, amikor a hitellenség terjedése egyre jobban veszélyezteti ennek a világnak legdrágább kincsét: az ideálokban bizni tudó emberi lelket és amikor az állami iskolák a valláserkölcsi nevelés helyett a polgári morál szellemében nevelik az ifjúságot, — a felekezeli iskolák fenntartására nagyobb szükség van, mint valaha!