A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1923. szeptember

И munkra sem maradt meg más, mint a hit égi kincse s általa a Krisztus anyaszentegyháza fenntartásának szükség érzete. Minden, amit a kálvinista áldozatkészség évszázadokon át, hangyaszorgalommal összehordott anyagiakban, intézményekben — számunkra elveszett. Lelkész- és tanító pótló nevelő-intézeteink nincsenek. Működő lelkészeink és tanítóink egyrészének munkálkodási lehetősége az illetőségi kérdéssel problematikussá lett. A már most is meglévő lelkész hiány miatt egyházaink egyrészének anyaegyházi jellege nehezen lesz fenntartható. Iskoláinkban a tanítás szabadsága elé akadályok hárultak s ma még nem tudhatjuk azt, hogy mennyit tudunk megtartani nagy áldozatok árán egyházunk kereteiben. A létfenntartás, a megélhetés nehéz fellegei nyomakodnak egyházaink és ezek hivatalnokai feje fölé. Veszteségeink mérlegében súlyos tételként szerepel az a fájdalmas tény is, hogy most, amidőn édes anyaszentegyházunk felett minden oldalról sötét fellegek tornyosulnak, midőn annyi a baj, mely orvoslásra vár, — nincs egyházmegyénk kormányrudja mellett az a bölcs vezér, az a tapasztalt orvos, aki a hajót közel két évtizeden át erős karokkal tartá és irányitá az ellenséges hullám verések között ! Az idegeket megőrlő küzdelem anyaszentegyházunk érdeke és — jogaiért, — a viszonyok megváltozása által hozott gond és aggodalmak megőrölték erejét, munkakedvét ; hitét megtörte az élete munkájának eredményes voltához fűzött szép reményeinek megsemmisülése ! Távozó kedves Esperesünk, meghajtom előtted elismerésünknek, szeretetünknek lobogóját ! Nem éltél hiába ! Hogy egyebeket mellőztek, a nagy változás után s az utóbbi keserves években hogy mint oldott kéve szét nem hullott egyházmegyénk, hanem él és további életet követel magának 1 azt a Te hűséges munkádnak is köszönhetjük, ki jánosi szelidséggel és páli bölcsességgel forgolódtál mindenkor szent hivatalodban Szeretetünk, tiszteletünk kisér tégedet, imánk száll Istenhez érette, hogy életed hátralevő napjai állandó derűben ragyogjanak I Ennyi veszteség felett keseregve: csüggedt lélekkel tehetjük fel a kérdést : „életre kelhetnek-e a megszáradt csontok?" Lehet-e újakat alkotnunk az elveszettek helyett? Az erre irányuló munkásság nem haladja-e meg gyenge erőnket? Oh, a töprengés, a csüggetegség ezen pillanataiban milyen boldogságot, milyen lelki megnyugvást adó imára kulcsolva kezeinket s a hasonló helyzetbe levő apostolokra tekinteni s erőt meritvén példájukból, igy fohászkodni : „Hiszek egy Istenben, hiszek a mi Urunk Jézus Krisztusban, hiszek a megvilágosító és jóra vezérlő Szentlélekben 1" Hiszem hogy Isten, ama jó Atya nem hagyja el küzdő s benne bizó gyermekeit ! Hiszem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus védi és oltalmazza anyaszentegyházait, hiszem, hogy ha lelki törödelmek, szenvedések között is vezet bennünket, de elpusztulni nem enged, hanem elküldi ama vigasztaló és megvilágosító Szent Lelket, a ki világosságba hozza igazainkat s úgy