A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1920. október, 1921. január, 1921. november

Lap őszén szintén más gondozására bizott, Érsekújvárba áttelepítésével. Az ügy a jelen gyűlésben tárgyalásra kerül. A ref. egyházról, mint autonóm testületről, ebben a mi egyházmegyénkről az államkormány hivatalosan máig sem vett tudomást, hatóságaival nem érintkezik. Még a lelkészeket oly közelről érdeklő ügyben sem, mint a fakultatív házasságkötésre vonatkozó osztrák törvény kiterjesztése és az e körüli eljárás szabályozása ; minélfogva mi megmaradtunk a polgári kötés mellett, annyival is inkább, mert ezt a köztársasági állam is elismeri. Egyébként pedig, nem szólva a szociáldemokraták egyházellenes törekvéseiről, az állam és egyház szétválasztásának tervéről, a köztársasági kormány olyan rendelkezéseket nem tett, amelyek vallásgyakorlatunk szabadságát vagy szorosan vett egyházkormányzati hatáskörünket sértenék vagy korlátoznák. Annyival inkább belenyúlt azonban önkormányzati jogszabadságunkba a különféle iskolai rendeletekkel, melyeket a tanfelügyelők hajtanak végre, egyik kíméletesebben, a másik egész rigorozitással ; teljes figyelem nélkül arra, hogy felekezeli iskoláink belügyeinek intézését egyházi törvényünk (I: 4. §.) az egyházi hatóságoknak biztosítják. Ismerjük e rendeleteket. Egyenes ellentétben állanak ezek a békeszerződés azon alaptörvényével, mely a nemzeti kisebbségnek oktatási téren is teljes cselekvési szabadságot biztosít. A legsérelmesebb azonban itt is az, mikor nyelvünket éri megalázó mellőzés. Az egyházmegyénk iskolái fölött álló öt tanfelügyelő között van olyan is, aki szin-magyar községek iskoláiban is megköveteli a tót-nyelv tanítását; aki még a segélynyugtákat sem láttamozza, hacsak tót-nyelven nincsenek írva. Bántó az is, hogy az iskolák terhére tót-nyelvű szaklapot (Zprávy) küldenek, melyből mi semmit nem értünk, mégis megkövetelik, hogy az azokban leközölt rendeletekhez alkalmazkodjunk és pedig — az iskolai segély megvonásának hangsúlyozottan kiemelt terhe alatt, A csehszlovák állam, — el kell ismerni, — állami segéllyel korszerű fizetést adott a tanítóknak, hogy azokat, mint a közmívelődés munkásait szolgálatába állítsa. Természetesen hűségi fogadalom ellenében, amit a ref. tanítók is leteltek, — egyébként nem is cselekedhetvén. De ha ezt a segélyt olyan könnyen visszavonni is kész; ha a nemzeti kisebbségeknek biztosított jogszabadságot olyan szűkkeblűen méri, hogy még rendeleteit sem közli anyanyelvünkön, hagyján hogy nemzetiségi tanfelügyelőket nevezne ki, akkor nem viseli méltán a népjogokat tisztelő abszolút demokratikus állam nevet. Ref. egyházunk, lelkészeink az új államtól ezideig semmiféle segélyben, támogatásban nem részesültek, kivéve a családi pótlékot, amit a lelkészeknek szintén folyósított. Mostoha gyermekeinek tart, kiknek sorsát nem igen viseli a szívén. Tudja, hogy élünk, de hogy miből és miként, azzal nem törődik. Pedig