A Komáromi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1913. július

— 27 — fenn, még csak szót sem emelnek a ref. lelkészi kar erkölcsi tekintélyét és anyagi érdekeit mélyen sértő javaslat ellen. Az a mégszomorubb tény, hogy a „Lelkészegyesület" erről a javaslatról idejében nem tájékoztatta a ref. lelkészi kart, hanem a lelkészi kar arról a 12 órában csak a napi sajtóban értesült, amikor már — ha a politikai botrányok a javaslatnak törvényerőre emelkedését nem késleltetik — módjában se lett volna hozzászólni. Csodálkozunk a „Lelkészegyesület"-en és nem tudjuk megérteni, miként lehet az, hogy a javaslat sértő rendelkezéseit alig látszik észrevenni, boldog megnyugvást talál abban, hogy egyházunk jogos igényei kielégítésének törvényes biztosítása helyett továbbra is a mindenkori kormányok kegyeinek legyen egyházunk kiszolgáltatva; lelkészi körünk tagjait — ugy gondoljuk — sok más lelkésztestvérünket is abból a hitből kiábrándította, hogy a lelkészegyesület a lelkészi kar erkölcsi és anyagi érdekeit komolyan védeni akarná. Azzal, hogy felsőbb egyh. hatóságunk hozzájárulásával, vagy tudtával készült-e ez a botrányos javaslat, a lelkészi kar foglalkozni se kiván; mert ha meg nem kérdezték: az is leverő, de egyenesen kétségbeejtő, ha megkérdezték és hozzájárult a helyett, hogy az egyet, egyház minden erkölcsi erejét a kormány és javaslata ellen harcba vitte volna. Régen tudjuk, hogy magyar hazánknak a ref. lelkészek kitagadott gyermekei, hüségünkért ez a jutalmunk; de hogy sa át egyházunk is kitagadjon, azt már feljajdulás nélkül elviselni nem tudjuk. Minek a király által szentesitett E. T.-ben a lelkészi fizetést 3600 kor. végösszegben megalapító §, mennyire mögötte vagyunk mi fizetés dolgában hasonló képesített más tisztviselőknek, sőt a kisebb képesítésű tanítók is elénk kerültek. Ez az eljárás a lelkészekkel szemben mindennek, csak jónak nem mondható; az ilyen megaláztatást hangtalanul nem türhetjük; a javaslattal a lelkézi karra hárított szégyen és megaláztatás pirítsa azoknak orczáját, kik hang nélkül tűrték, hogy annyi küzdelem elszenvedése, megpróbáltatás és nyomorúság után ilyen javaslattal elégítsék ki annak a ref. lelkészi karnak jogos kívánalmait, melyet a tiszta magyar érzésben és hazafiságban egyetlenegy vallásfelekezet lelkészi kara sem tud felülmúlni! Kimondja a lelkészértekezlet, hogy a korpótlékkal a lelkészi kar jogos igényeit kielégítve nem látja, a sok keserű csalódás után a kormány önérzetes nyilatkozataiban nem bizik s nem lát garanciát azok beváltására, annyival inkább nem, mivel a korpótléktörvény tárgyalásánál is oly össze nem egyeztethető nyilatkozatok hangzottak el, amiből világos, hogy a ref. papság anyagi érdekeinek kielégítését komolyan nem veszik. Tisza ugyanis „tiltakozik az ellen, mint hogyha valamely szellemi munkával foglalkozó állás