Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. február - Oldalszámok - 37

— 37 eszményem, a vereckei szorostól a világháborúig élt, munkált, küzdött, oly sokszor vértanúságot szenvedett hősök ezernyi ezrein keresztül: a négyes folyó és hármas halom szimbóluma. A jobb magyar jövendőt, a régi mesgyék visszaállítását Isten kegyelméből, az égő magyar szivek összedobbanásától, az élő, erős, dolgos magyar kezek izomszakadásig megfeszített munkásságától remélem és várom. És bizonnyal hiszem, hogy ez a reménység nem szégyenül meg. Az államhoz való viszonyunkat ez alkalommal legyen szabad csak az állam iránt való szolgálataink és az állam által ezek ellenértékéül nekünk nyújtott segítség szemszögéből vizsgálnom és érintenem. A szociális és valláserkölcsi egyházi munka olyan kötelesség, melyet nekünk megfizetni nem kell, de nem is lehet. Hordunk azonban az állam helyett nagyon sok olyan megszaporodott kultúrális terhet, mely teherviselőképességünket immár meghaladja. Az állam által egyházunknak többféle címen nyújtott segélyezés sohasem volt és ma sem az állam által kitartottság megszégyenítő állapota, hanem a mi szolgálatainknak az egyenlőségtől és viszonosságtól még mindig messze álló, s a mai viszonyok között sem elégséges viszonzása. Ezért a temérdek panasz, a keserűségnek sok lélek mélyén összegyűlt és háborgó vizei. Méltóztassék elengedni a mindnyájunk által ismert sérelmek és jogos, vagy jogosnak látszó, naponként megismétlődő kívánalmak hosszú listájának felsorolását, s megelégedni annak határozott kijelentésével, hogy mindezt a tapasztalásból ismerem — és annak határozott megígérésével, hogy minden fájó seb meggyógyítására, minden jogos igény kielégítésére, a lehetőség határain belül mindent el fogok követni, amit csak tisztességem megkíván és megenged. A reformkorszak vezetőit pedig arra kérem hogy az állástalan diplomásoknak nyújtott kenyér mellett növeljék és sózzák meg az állásban levő oly sok diplomás lelkipásztor és tanerő keserű kenyerét is. A kongrua, korpótlék, családi pótlék, tanítói javadalom, — s talán mindenekfelett a hihetetlenül aránytalan iskolai terhek, s a nagy Tisza István egyik legnagyobb és legbölcsebb alkotása, az egyházi adósegély megfelelő rendezése és kiszolgáltatása olyan kérdések, melyeket a napirendről levennünk nem lehet. Meg vagyok győződve, hogy vezető államférfiaink bölcsesége és jóindulata meg fogja találni ebből a mai helyzetből is kivezető utat, — előbb, mint a legkisebb és legszegényebb egyházközségünk, vagy legféltettebb intézményünk is összeomlanék. Magunknak is készülnünk kell azonban minden eshetőségre, az országos közalap lehető megerősítése által. Még csak egyet. Előttünk áll néma bánatával, könnyei között ami izekre tépett, koldussá tett, a világháború által elgyengített, saját fiai által meggyalázott, s a ránk kényszerített békeparancs által a sir szélére állított édes magyar hazánk. Mi magyar egyház voltunk eleitől fogva és azok is leszünk mindörökké. Igen is, mindörökké, mert sem Magyarországot, sem a Krisztus anyaszentegyházát megölni nem lehet. Ha a magyar fát derékban kettétörte is a világpusztító fergeteg: addig öntözzük gyökereit, verejtékkel,