Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. február - Oldalszámok - 35

— 35 mérföldes lépésekkel haladó kultura úgyszólván évenként más-más és fokozottabb igényeket állít elénk. Az én eszményem: a saját élethivatásuk szerint mindeneket teljes fegyverzettel ellátó, izig-vérig magyar, de mennyei polgárságra is vágyó, munkás, erős rajokat kibocsátó kálvinista iskola, a magyar reformátorok és a magyar reformáció nemzetmentő, országépítő iskolája. Test- és lélekmentés iskolája a nyári gyermekmenedékháztól, az ovodától kezdve az elemi-, közép- és felső iskolán — ezekkel kapcsolatban az istenházán keresztül — egész a ravatalig. Leghiányosabb fegyverzettel, legkevesebb szakismerettel lép a nehéz élet kemény harcaiba éppen az az osztály, melyet a mai gazdasági világválság a legközelebbről érint: a mi magyar református egyházközségeink és intézményeink legnagyobb részben fenntartója, gerince, a kisbirtokos földmives osztály. Ennek az osztálynak anyagi, s ezzel kapcsolatos lelki válsága alapoka az egyházi élet hanyatlásának, intézményeink válságos helyzetének is. Legerősebb gazdavédelem, az én látásom szerint, nem a kisbirtokok védettsége, hanem az ifjabb gazdanemzedéknek a megváltozott termelési és értékesítési viszonyokhoz alkalmazkodni tudó több tudása és magasabb képesítettsége. Ennek nyújtására a mai gazdasági ismétlőiskolák immár nem elégségesek. Eredménnyel biztatnak a több nagyobb városban létesített téli gazdasági tanfolyamok, de ezek részben költségesek, nehezebben hozzáférhetők, de befogadóképességük sem megfelelő. Épen azért örömmel propagálok minden olyan elgondolást, mely az erőteljesebb gazdanevelés megvalósítására irányul. Magyar nemzeti és református érdekközösség ez is. A közép- és felsőbb fokú iskolák reformmozgalma állandó folyamat, erős és jó kezekben van, szebb jövőt igér. Nekem e tekintetben egyetlen megjegyzésem és kívánságom van: megfelelő tanítást, de ennél több nevelést. Ez utóbbit nem annyira a beszéd, mint inkább a példa, a jellem, a jó modor ráhatásának hatalmával. A mi diákjaink nagy százaléka becsületes, derék, de a nehéz mezei munka által többé-kevésbé darabos földmives szülők gyermeke. A gyermek a középiskolába is magával viszi ezt a megszokott érdességet. Isten mentsen, hogy a „durva kéreggel" az erő és forma lefaragását is kívánatosnak tartsam. Szükséges azonban, különösen e világ szerinti boldoguláshoz kétségen felül szükséges beszédben is, magatartásban is az a bizonyos jó modor, mit a tanuló elsősorban a tanártól sajátíthat el. Hiszen a legtöbb diáknak a tanár a példaképe. Nem egy diákról egyszeri látás után meg lehet mondani, melyik tanárját választotta mintaképének. Hadd emlékezzem meg itt a mi évszázados büszkeségünkről, egyházkerületünk messze világító tornyáról, féltett kincséről, a magyar kultura legerősebb nyugati végváráról, a mi pápai főiskolánkról, s az ezzel immár évtizedek óta kapcsolatos, hézagpótló, s a jövendő szempontjából megbecsülhetetlen értékű nőnevelő-intézetünkről. Pár évtizeddel ezelőtt még mind a kettő gazdag volt és erős; két kézzel osztogathatta a szegényeknek nemcsak a lelki kincseket, hanem a tanulóévek megélhetését biztosító testi kenyeret