Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1935

1935. szeptember - Oldalszámok - 1_12

— 12 -kellett későbben hallanunk azt is, hogy »a magyar nemzet mi vagyunk«, t. i. kizárólag a róm. katolikusok. A többi róm. kat. főpap vagy egyáltalában, legalább a nyilvánosság számára nem nyilatkozott a felekezeti béke megalapozásáról és mikénti megőrzéséről, vagy ha egyik-másik nyilatkozott is, abban az igazi megértés szempontjából nem sok a köszönet. Az egyik mereven elzárkózik a protestantizmustól, még a nemzeti nagy ideálok együttes szolgálatától is, mely elvnek egyenes következménye lett azután a róm. kat. és protestáns lelkészek együttes szereplésének lehetetlenítése még a kifejezetten tisztán nemzeti és hazafias ünnepélyek alkalmával is, — a másik a tudás és rátermettség helyett a statisztikai felekezeti számarány érvényesítését követeli a köztisztviselők alkalmazásának terén olyan panaszszal a »protestánsok előretöréséiről, hogy az ellen a kormányférfiak az országgyűlés nyilt ülésében voltak kénytelenek felszólalni. A többség — legyen szabad remélenem — tán azért hallgat, mert megértőbb s a szélsőségektől, éppen magyar nemzeti szempontból tartóztatja magát. Nincs protestáns püspök, vagy világi vezető férfiú, ki a keresztyén felekezetek közötti megértés és békesség országépítő, nemzetfenntartó nagy szükségességének, a szó szoros értelmében kényszerítő elkötelezettségét többször is és mindig erőteljesen ne "hangoztatta volna. Alig tévedek, ha nyíltan kimondom, hogy ezek a megnyilatkozások megértő visszhangra részben tán azért sem találtak, mert a másik táborból nem is kevesen a magát gyöngébbnek érző, de minden áron érvényesülni, vagy magát szinten tartani akaró számbeli kisebbség törekvését keresték, vagy látták is ezekben. Pedig ez mindig az erő felkinálkozása volt kézfogásra a másik — lehet, hogy nagyobb — erősnek. Az ma is. Kézfogásra a közös veszedelem ellen, mely már nemcsak »legközelebb«, hanem belől is ég és éget. Ne csaljon meg senkit az a fellángolás, az az u. n. »rcneszánsz«, mely itt-ott, különösen a nagyobb városokban, s ott is leginkább a fényes külsőségekkel összekötött szertartások alatt a »hivek« nagy tömegeit látszik megmozdítani: a sátánnak ezernyi ezer útja van s mindig ott kopogtat az emberszivekben s ha az a szív nincs tele Krisztussal, a Krisztus békéjével és szeretetével, az üresen maradt helyre befurakodik s lassanként egészen elfoglalja azt. Az a bizonyos 8000 ember, ki nem hajt fejet Baálnak, mindig meg volt, meg van ma is, még pedig bizonyosan nem egy felekezet keretein belül, hanem a Krisztus láthatatlan egyházában: gyüjtsük össze őket, egyesítsük őket a szeretet Királyának zaszlója alatt, a magyar nemzeti élni akarás jelszavával s a keresztyén hit nagy értékeit ezek által bizonyosan