Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1928
1928. szeptember - Oldalszámok - 2_7
— 7 kezet okáért jegyzőkönyvben megörökíti és a közreműködőknek köszönetét fejezi ki. l-l. Dr. Balogh Jenő egyházkerületi főgondnok úr őnagyméltósága bejelenti, hogy ünnepi gyűlésünk folytatásának tárgya főtiszteletü Püspök urnák a küldöttségek által a közgyűlés keretében leendő üdvözlése. Ezek után így folytatja előterjesztését: »Tisztelettel üdvözlöm kedves vendégeinket, akik ezt a mi családias jellegű ünnepünket országos jellegűvé változtatták át«. Majd az egyházkerületi közgyűlés nevében elsőként a következő remek beszédet intézte az ünnepelthez: »Főtiszt. Püspök Úr! Másfél évtizeddel ezelőtt az én halhatatlan emlékezetű főgondnok elődöm, a nemzet nagy államférfia, az ősi magyar koronázó városban, Pozsonyban tartott egyházkerületi közgyűlésünkön hangoztatta azokat a vezérszempontokat, amelyeknek bennünket az államhoz és a felekezethez való viszonyunkban irányítaniok és vezetniök kell. Egyházkerületünk akkor egy túlnyomólag róm. kath. lakosságú városban tartotta gyűlését. Akkor valamennyiünket, akik ott jelen voltunk, bizakodó reménység töltött el. Mint a derült égből lecsapó villám ért bennünket az, hogy egy év múlva már magyar nemzetünk a rákényszerített élet-halál harc gigászi küzdelmét vivta. Azután négy hosszú, borzalmas év következett ránk és a bizakodó reménység nem vált valóra. 1918 őszén Méltóságodnak érdemes piispök-előde, akire most is kegyelettel gondolok, kénytelen volt elhagyni azt az egyházközséget, amelynek lelkésze volt, a templomot, amelyben az Isten igéjét hirdette, kénytelen volt elhagyni hozzátartozói sirját s vándorolt és bújdosott községről-községre a nélkül, hogy valaha is visszatérhetett volna arra a helyre, ahonnan távozni volt kénytelen. Egyházaink egyharmadát elszakították tőlünk, elvesztettük templomainkat, iskoláinkat s egyéb kulturális intézményeinket, melyek ott is a magyar nemzeti művelődés egyetemes nagy ügyét szolgálták. Viktor Hugó mondása jut eszembe: Senkié sem a jövő. A várt haladás helyett az összeomlás jött reánk. Ama szörnyű évek után most ünnepet ülünk. Pedig, Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés, a magyar református ember nem szokott ünnepelni. Hogy egyéni akkordot üssek meg, én nemcsak átolvastam azt a remek művet, melyet a kitűnő nagyenyedi professzor, legidősb Szász Károly adott át a Biblia mellett fiának, a későbbi kiváló református püspöknek és költőnek a kezébe, hanem meg is tanultam belőle: »Szeress ismeretlenül élni és örülj, ha semmibe sem vesznek«. Ezen a mai szép ünnepen kivételt kellett tennem, mert annak, hogy Főtiszteletü Püspök urat most országos jellegű ünnep keretében vesszük körül nagyrabecsülésünk jeleivel, annak nagy szimbolikus jelentősége van. Ez az, hogy székházunk felépülésével a Mindenható Isten is jelt ad ennek a magyar nemzetnek, hogy munkálni óhajt a szebb