Dunántúli Református Egyházkerület jegyzőkönyve, 1898

1898. március - Oldalszámok - m01_3

képviselőjének, főiskolai igazgató tanácsosának Budapesten, 1897-ik évi deczember hó 11-ikén történt elhalálozásával ért. A boldogult évek során keresztül egyik legkiválóbb munkatársa volt egyházkerületünk közügyeinek, nem csak azon a téren, a melyen őt szakértelme, hivatottsága, hajlama elismert tekintéllyé tette közöttünk, hanem az összes egyházi és iskolai ügyekben. Mert minden előfordult fontosabb és bonyolultabb ügyben vezér szerepe volt az ő világos mély látásának, egyenes jellemének, fáradhatatlan munkaerejének, -4iajlithatatlan erélyének. Ezen tulajdonai szerezték meg neki a közbizalmat, tiszteletet és szeretetet mindazoknál, a, kik vele együtt működtek egyházi ügyeink intézésénél; ezekkel emelt elévülhetetlen kegyeletes emléket magának mindnyájunk szivében, de emelt egyszersmind az utókor előtt is azon számos fontos szabályrendeletben, a melyet a dunántúli ev. ref. egyházkerület ujabb időben a rend szilárdítása, a vagyoni ügyek rendezése, az összes egyházi és iskolai ügyek tisztább és pontosabb vezetése érdekében kötelező erőre emelt, a melyek csekély kivétellel mind Konkoly Thege Gyula munkái, sőt jelentőségüket tekintve, lehet mondani: alkotásai. Teljes lélekkel szerette a boldogult és szolgálta is ev. ref. egyházunkat, a reá váró kötelesség teljesítésében nem ismert akadályt és áldozatot, háttérbe szorította magán ügyeit, hogy megfeleljen azon tiszteletbeli és anyagi előnyökkel nem járó megbízatásoknak, a melyeket egyházkerületünk vagy saját egyházmegyéje ruházott rá. Fájdalmasan esik szivünknek, hogy oly korán kellett a buzgó munkástól, a szeretetreméltó embertől megválnunk, hogy élete és munkássága java idejében 49 éves korában véget vetett a halál azon buzgó törekvésnek, a mellyel egyházkerületi ügyeink előbbre vitelén a boldogult egész életének utolsó pillanatáig működött, és a, melynek sikeiteljes folytatása iránt sok szép reményt szivünkben méltán tápláltunk. De az Urnák tanácsai megfoghatatlanok, az ő utai végére mehetetlenek, elhivta magához a hű munkást akkor, a midőn a közügynek, de még inkább szeretett családjának, árván maradott, neveletlen gyermekeinek az ő munkásságára nagy szüksége lett volna. Szomorú érzéssel jelentem meg a boldogult, temetésén 1897. decz. 13-án a budapesti központi temető halottas házában, Hálánk, részvétünk, szeretetünk és kegyeletünk jeléül az egyházkerület nevében koszorút, helyeztem a boldogult