A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1940-1942.

1941. november 20.

1941. november 20. — 5. színe előtt lemérje a megnyilatkozásokat s a megmérés eredményét lelki javára, fordítsa. Ha a megnyilatkozások mögött rejlő becslés értékelés igaz, vagy jobban mondva: mindabból, amit róla mondottak, faz, ami igaz: milyen mérhetetlen hálaadásra kell, hogy indítsa Isten iránt, akitől ajándékait ingyen kapta és milyen felelősséggel kell, hogy eltöltse az a törvény, hogy talentumainak utolsó aranyszeméig felelősséggel tartozik Isten előtt; hivatására fordította-e, vagy pedig eltékozolta. Ha pedig azt veszi észre, mint ahogy én a beszédek alatt szakadatlanul éreztem, hogy a szeretet nőttet, a pillanat felfokozza jelentőségemet, nemzedékem többnek, nagyobbnak, jobbnak lát, mint amilyen vagyok: milyen megrendítő alkalom ez a bűnbánatra, hogy mindazt, ami hiányzik bennem a rólam alkotott képből, elsirassam s milyen erős fogadástételre ösztönöz, hogyha csak egy szemernyit is, ha lehet, pótoljak belőle. Igyekezni fogok olyannak lenni, amilyennek láttok. Bocsássatok meg, ha nem sikerül! Milyen élénk figyelmeztetés ez arra, hogy a lélek tiltakozzék a látszatok ellen s nehogy maga, is valóságnak mutassa azt, ami csak látszat; saját erényének tüntesse fel, ami cisiak környezetének és kortársainak hibája. Végül megerősít abbam a közös tapasztalásban, hogy az emberek úgy, ahogy vannak, viagy ahogy látszanak, Istentől vanniak. Istennek céljai vannak nemcsak azzal, ami vagyunk, hanem azzal, is aminek látszunk. Útja kikutathatatlan, szándékairól nem számol be, hanem kezébe vesz, felhasznál s mikor jónak látja, félretesz. Legyen érte Neki dicsőség. Mikor az ember mindezeket sorba rakta, beírta a követel és tartozik rovatba, még mindig marad egy drága felesleg, ami olyan nagy, hogy nem fér el az élet pénztárkönyveibe. Ez a nagy ajándék, amit a hála lehajtott fővel fogad el s, birtokába a szív megnémulva örvendez, az, hogy szerették és szeretik. A szívek kitárultak előtte, a gondolatok megsimogatták s felröppentek érte áldó imádságok. Ez a múló pillanatban az örökkévaló érték. Igen, az érzések elmúlnak, a könyvek megavulnak, templomok szétmállanak, lelkipásztorok és püspökök sírkövei, fejfái bemohosodnak, egyszerű névvé, adattá válnak a történelem nagy leltárában, de azt, hogy szerették s azt meg is mondták neki, magával viheti egy életen keresztül, ezt szemfödőképen reáboríthatják s ez sugárzik feléje az angyalok tekintetéből, mikor odafenni, a túlsó parton köszönteni fogják a megérkezőt. Megszárad a fű és virága elhull: de \&z Úr beszéde megmarad örökké (I. Péter 1:24—25). Az íge új meg új ajkakról zeng tovább, mikor már a mi nevünket hírből sem ismerik. Ez az íge megmarad akkor is, amikor ia,z ég és a föld elmúlik s egy jóta vagy pontocska sem változik meg benne szétporlott naprendszerek után sem. De magszárad a fű és elhull a virág: elmúlik az