A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1939.

1939. november 23.

22 1939. november 23. — 17—18. helyzetére. Hangsúlyozom, hogy a segédlelkészség egyházunkban szükséges rossz, nem következik a kálvinizmus alapelveiből. A kálvinizmus alapelveiből az következik, hogy a jó pap sokáig készüljön, akadémiákon elméletet, élő gyülekezetekben gyakorlatot tanuljon, de amikor a lelkészképzés befejeződött és belső elhivatottságáról megfelelő testület előtt szigorú vizsgálat kiállásával bizonyságot tett, onnan kezdve rendszeres, önálló és felelős munkába álljon. Ezért azt tartom okosnak, hogy a theológiai túltermelést csökkentsük, mintsem teremtsünk egy munkanélküli lelkész-proletariátust, amelyik ádáz erőfeszítéssel igyekszik magának szörnyű választási harcok között paróchiát szerezni. Második lépés minél több új munkakörnek a megtalálása. Ez vagy a nagy gyülekezetek szabályos felosztásával történhetik meg — az ilyen felosztás mindig fájdalmas, az érdekeltek rettentő jajgatása közölt megy végbe, de a köznek magának mindig nagy hasznára van — vagy a szórványok, tanyai gyülekezetek megszervezésével, speciális gyülekezeti munkásoknak a beállításával. Ki gondol arra, hogy szórványban Magyarország területén több százezer ember él lelkigondozás nélkül? Harmadik mód a pásztorok testi és lelki erejével való bölcsebb gazdálkodás. A törpe gyülekezetek rettentő következményeket rejtenek magukban. Ezek között a legelső az, hogy sem munkával, sem kenyérrel nem tudnak egy épkézláb embert és családfőt eltartani. Ki kell irtani azt a viszszaélést, hogy kis gyülekezetekből, ahol egy ember is sok, kényelmi okokból, nyomorúságos pénzen, állami segítséggel segédlelkészt tartsanak. Más, ha a lelkész munkaképtelen. Akkor közérdek parancsolja melléje a káplánt, de csak egy bizonyos ideig. A káplántartási kongruának jórészét a nyugdíjintézet gyarapítására kellene fordítani s könyörtelenül nyugdíjazni azokat az embereket, akik egy-két esztendő után sem tudnak teljes energiával dolgozni. Végül ennek a kérdésnek egyik része a lelkészképzés mezején dől el, a lelkipásztori minősítés színvonalának, mégpedig erkölcsi és szellemi színvonalának, a tudományos és lelkületi arravalóság mértékének felemelésében. A Felvidék visszacsatolásával kimondta a törvényhozás, hogy a református lelkészek, családtagjaik, továbbá a lelkészözvegyek és árvák részesülnek az OTBA előnyeiben. Előre jelzem, hogy ezzel kemény áldozathozatal jár, de azt is hangsúlyozom, hogy a velejáró előny minden áldozatot és erőfeszítést megérdemel. Bár a lelkészi nyugdíj felemelésével aránylag nagy terhek zúdulnak a kis gyülekezetekre és a nagyobb beszámítást igénylő lelkipásztorokra, mégis teljes erővel támogatom és siettetem a lelkészeknek e társadalombiztosító intézetbe való bevételét. Örömmel jelenthetem, hogy az elvi megegyezés megvan és a végrehajtás technikai kérdéseiről van csupán szó.