A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1937.
1937. november 18.
60 1937. november 18. — 25—26—27. A kérdés részleteit csak röviden kell érintenünk. Egyházi énekeskönyvünk alapvető reformja csak rendes előmunkálatok, főképen a szükséges anyag összegyűjtése és kiválogatása után lehetséges, amiben a felállítandó bizottság értékes szolgálatokat tehetne. A Biblfiia mellett legszentebb könyvünk egyházunk jelentős rétegei kezében lassanként anakronizmussá válik, ha neim megy át olyan megújuláson, amilyen a Karold Biblia szövegének so1 rozatos revíziója volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház énekeskönyve nem muzeális gyűjtemény, hanem a jelen tápláléka, a ma élő gyülekezet kenyere. A bizottságra kettős feladat várna ebben a tekintetben: a zsoltárokat fel kellene támasztani, használhatóvá tenni, főként szövegrészük megújításával, a dicséreteknek nagy részét pedig ki kellene hagyni, azokat t. i., amik kezdetleges verselésüket, kiáltó tartalmatlanságukkal, erőszakolt, mesterkélt stílusukkal, vagy azzal, hogy csupáin a lélektelen orthodoxia okoskodó szellemét lehellik, gyülekezeteink lelkét inkább rontják, mlint építik. A bizottságnak természetesen előbb kellene gondoskodni a szubstitució anyagáról, ami a református buzgóság hazai termésében és világhírű külföldi református énekek kiváló fordításaiban rendelkezésünkre is áll. Itt merül fel a missziói énekgyüjtemények kérdése. A dolog egyik oldala az, hogy megragadóbb dallam szövegében is mély lelki hatásokat hozó énekgyüjteményeink — mint a Hozsanna és Hallelujah — elterjedése nem veszélyezteti-e kanonikus énekeskönyvünk tekintélyét és használatát? A másik oldal pedig az, hogy a pompás, rendkívül hatásos, és túlnyomórészt tiszta bibliai, sőt református eredetű külföldi énekek elvetésével nem adunk-e nagy előnyt a szektátrius mozgalmak és a fejlődő róim. kath. énekkultúra kezébe és nem dobunk-e el magunktól egy Isten által adott nagyszerű missziós fegyvert és eszközt? A válasz mindákét kérdésre kétségtelenül az, hogy ezeket az énekgyüjteményeket a magyar református egyhá'z kellő rostálás, alapos felülvizsgálat után vegye a maga kezébe, tegye a maga tulajdonává, az egyház hivatalosan elismert missziói gyűjteményévé, sőt biztosítsa a maga számára a kötetek további bővülését is, mert egyházunk nincs abban a helyzetben, hogy külföldi református testvéreink ezen szellemi kincséről lemondjon egyesületek, vagy mozgalmak kedvéért, másrészt azt sem engedheti meg, hogy a zene és rím varázsa alatt egy-két idegen szellemű darab is beférkőzzék népünk szívébe. E kiéleződött kérdés megoldása a bizottság elsőrangú feladata lehetne. Sorrend és fontosság tekintetében mint közvetlenül megoldandó probléma: a kántorképzés kerülhetne a bizottság asztalára. És itt nem az a baj, mint a javaslat mondja, hogy kántorképzésünk a világi zene elméletén épül fel s hogy a kifejezett egyházi zenéből keveset nyújt, hanem az, hogy egyikből sem nyújt annyit, vagy helyesebben egyik irányban sem ér el akkora eredményt, amekkorát egyházunk a legszerényebb igények mellett várhatna. Kántorainknak is jelentékeny része, az intézetekből kikerülő képesített ifjúság pedig szintén nagy
